A kemencekészítő 6. rész

Miklós mosolyogva nézte a két nyurga fiatalembert. Lassan lépkedtek a dűlőúton a tanya felé, mert nehéz terhet cipeltek a hátukon. Miklós, az idősebbik fia, szakasztott az ő fajtája volt. Az öccsében volt az apjából is, az anyjából is.

– Hát ti merre jártatok?

– Csak itt a kiserdőben. Reggel benéztem a fáskamrába, láttam, hogy kevés a tűzifánk. Mondtam Marcinak, hogy menjünk, és hozzunk annyit, amennyit csak elbírunk.

– Jól van, nagyon derék. Ha lepakoltatok, menjünk be a házba. Anyátok már szólt, hogy mindjárt kész a vacsora.

– Jól van, édesapám.

– A lovat megnéztétek? Rendben van a patkója?

– Az egyik egy kicsit lötyögött, de kicseréltük, nem lesz vele gond.

Miután elrendezték a fát, a kútnál alaposan megmosakodtak mind a hárman, és beléptek a konyhába, ahol igencsak finom illatok fogadták őket.

– Hm, mit főzött, édesanyám? – kíváncsiskodott Marci, és már lesett volna a konyharuha alá, hogy mi van a tálban, de Zsuska rácsapott a kezére.

– Mész onnan de rögtön!

– Csak egy kis kóstolót.

– Semmi kóstoló! Előbb levest kell enni! Terítsetek meg, aztán ehetünk.

A fiúk elrendezték a tányérokat és az evőeszközöket, majd asztalhoz ültek.

– Kicsi Zsuska hol van? – kérdezte Miklós.

– A kemencesutban. Most vacsoráznak a babái.

– Megyek, szólok neki.

Miklós halkan kinyitotta a szobaajtót, belesett a kemence mögé, ahol a kislánya annyira belefeledkezett a játékba, hogy észre sem vette.

– Ezt most mind szépen megeszitek, hogy nagyra nőjetek. Ej, te Borcsa, nem szabad! Előbb a levest kell megenni!

– Csak egy kis kóstolót, az íze kedvéért – mondta kissé cincogósabb hangon.

– Nem, nem! Csak szépen sorjában. Ha megetted a levest, akkor jöhet a sütemény.

– Nyam, nyam, nagyon finom lett, édesanyám.

– Örülök, hogy ízlik. Megettétek a bablevest?

– Igen, megettük mindet!

– Jól van, akkor jöhet a tepertős pogácsa.

– Jut nekem is abból a pogácsából? – kérdezte Miklós.

– Édesapám! – kiáltott kicsi Zsuska, és már szaladt is végig a kemencepadkán az apja karjaiba.

– Hopp, most megvan az én kis szőke, kék szemű angyalkám. Menjünk vacsorázni!

– Jó, de ne tegyen le, csak az asztalnál.

Miklós úgy ahogy volt, ölben vitte ki a gyereket a konyhába.

– De nagy csomagja van, Boros uram! – nevetett Zsuska, amikor meglátta őket.

– Itt találtam az ágy alatt, gondoltam megtartom. Valamire csak jó lesz.

Kicsi Zsuska kuncogott, majd hirtelen köhögni kezdett. Nem tartott sokáig, ahogy jött, úgy el is múlt. Miklós letette a gyereket, a család körbeülte a terített asztalt, megfogták egymás kezét, elmondták az asztali áldást, aztán jóízűen megették a bablevest és a tepertős pogácsát.

Vacsora után a fiúk elmosogattak, Zsuska jó alaposan megmosdatta a kislányt, hálóinget adott rá, aztán ágyba parancsolta. A fiúk is lefeküdtek a konyhából nyíló kisszobában. Miklós kiment az udvarra, körbenézte a jószágot, hogy minden rendben van–e, aztán visszament a konyhába, bezárta az ajtót, és tett pár hasábot a kemencében lobogó tűzre. Miután ők is lefeküdtek aludni, Zsuska odabújt Miklóshoz, és halkan azt kérdezte:

– Min gondolkodtál olyan nagyon vacsora előtt?

– Csak eszembe jutott a piros kosarad.

– A piros kosaram? Minek töröd a fejed ilyen régi dolgokon?

– Nem töröm én a fejem, csak kíváncsi vagyok, mi volt benne.

– Nem mondom meg. Nincs itt az ideje.

– Ej, a nemjóját! Mégis mikor jön el az ideje? Már huszonnégy év eltelt azóta.

– Remélem, sohanapján.

Miklós csodálkozva nézett az asszonyra. A szoba másik végében kicsi Zsuska forgolódott egy darabig a kiságyban, köhögött kicsit, aztán békésen aludt.

– Nem tetszik nekem ez a gyerek – mondta Miklós. – Mióta köhög?

– Reggel köhögött egy kicsit, meg most este. Tegnap elkapta a délutáni zápor, amikor a tyúkólból behozta a tojásokat. Egyem a kis szívét, annyira vigyázott, nehogy elejtse őket, nem mert átszaladni az udvaron, és bőrig ázott, mire beért a konyhába. Egyből levetkőztettem, jól megtörölgettem, de úgy látszik, mégis meghűlt egy kicsit. Majd holnap főzök neki hársfateát, attól meggyógyul.

– Remélem, igazad lesz – mondta Miklós kissé aggodalmas hangon, majd közelebb húzta magához az asszonyt. – Úgy hallom, elaludt...

– Igen, én is úgy hallom...

Az ágy halkan reccsent egyet, Zsuska kuncogott, ahogy Miklós bajusza végig csiklandozta a nyakát, aztán magukra húzta a dunyhát...

folyt.köv.