A kemencekészítő 5. rész

Zsuska kivette a könyvet a kosárból és olvasni kezdett:

Hogyan lehetne azt képzelni, hogy a lélek, ez a fönséges, megfoghatatlan valami, ne legyen különválasztható a testtől, és megszűnjön nyomtalanul, mint a kihűlt fazék párája. Lehetséges–e az, hogy e földi pálya után, ahol az egyik ember jó és szerencsétlen, szegény és nyomorúságban van koporsó zártáig, a másik pedig rossz, de bőségben él, és mosolyog rá az élet mindennemű örömeivel, lehetséges–e, mondom, hogy ne legyen egy felső elbírálás és egy másik világ ezek után, ahol ezek kiegyenlíttetnek.

– Ez melyik könyvből van?

– Mikszáth Kálmán: Különös házasság.

– Nocsak... Maga ilyeneket olvas?

– Miért? Mit kellene olvasnom? – kérdezte Zsuzska kissé paprikásan.

– No, le ne nyeljen keresztben, mert kérdezni mertem – nevetett Miklós. – Ezt a könyvét nem ismerem.

– Melyiket ismeri?

– A jó palócokat. Na, folytassa a történetet! Hátha én is kedvet kapok a házasságra – kacsintott Zsuskára.

A lány fülig pirult, de folytatta a mesélést.

Amikor már jócskán benne voltak a délutánban, az elemózsia is előkerült a kosárból. Volt ott mindenféle finomság. Frissen sült kenyér, füstölt sonka, füstölt kolbász, paprika, paradicsom, vöröshagyma és almáslepény. Miután jól befalatoztak, finom bodzaszörppel öblítették le a kései ebédet, vagy korai vacsorát, ahogy vesszük. Az öt órai harangszó már a főutcán találta őket. Kart karba öltve sétáltak egymás mellett. Miklós vitte az egyik kosarat, Zsuska a másikat.

– Csalafinta egy leányka maga, hallja–e.

– Úgy gondolja?

– Úgy. De árulja el, mi van ebben a kosárban? Igencsak könnyű...

– Nem mondom meg.

– Miért nem?

– Mert nincs itt az ideje.

Amikor odaértek a lelkészlak elé, még beszélgettek egy kicsit, majd Zsuska így búcsúzott el a férfitól:

– Látja, így van ez. Ha a megfelelő nőt választja, akkor nem lesz gondja az életben sem az ételre, sem a társaságra.

Miklós elgondolkodva nézett végig a tanya udvarán. Nem gondolta volna huszonnégy évvel ezelőtt, hogy milyen jó vásárt csinál azzal az egyszerű, barna színű vesszőkosárral.

– Ha befejezted az ábrándozást, mosd meg a kezed és gyere be! Mindjárt kész a vacsora.

Zsuska mosolyogva állt a konyhaajtóban. Barna hajába itt–ott már ősz tincsek vegyültek, a három gyerek után az alakja sem olyan volt, mint lánykorában, de a huncutság, amit Miklós annyira szeretett, nem tűnt el barna szeméből.

– Megyek már, csak van még egy kis dolgom.

Átvágott az udvaron, és belépett a fáskamrába. Csípősek voltak még a reggelek, és igencsak megfogyatkozott már a tűzrevaló. Na, majd holnap elszalajtja a fiúkat a közeli kiserdőbe egy kis tűzifáért.

Ahogy kilépett az ajtón és dudorászva sétált a tanya felé, hirtelen megállította egy távoli kiáltás:

– Édesapám!

folyt.köv.