A kemencekészítő 14. rész

Miklós elindult a dűlőn. A nagy diófánál visszafordult, még egyszer intett Zsuskának, aztán ment tovább a főúton. Bár szívének kedves vidéken vitt az útja, nehezére esett a séta. Először a szomszéd faluban próbálkozott, aztán a következőben, de sehol nem kellett új kemencét építeni, vagy a régit megjavítani. Ahogy távolodott az otthonától, a megszokott életétől, egyre közelebb került hozzá a mindennapok valósága.

Húsz év hosszú idő, nyomott hagy az emberek arcán és az őket körülvevő világon is. A korábban virágzó falvak házai megkoptak. A környező földek közül több parlagon hevert, nem volt, aki megművelje őket. Egykori gazdáik talán a tengerentúlon keresték a boldogulásukat, vagy meghaltak. Nem volt senki, aki folytatta volna az általuk megkezdett utat.

Miklós nagyot sóhatott, ahogy végignézett az előtte elterülő, végtelen alföldi pusztán.

– Nem lógathatom az orrom egész úton – morfondírozott magában –, az nem old meg semmit. Minél előbb meg kell keresnem az orvosságravalót.

Folytatta vándorútját, már majdnem elérte a harmadik falut, amikor sötét fellegek kezdtek gyülekezni az égen. A nap eltűnt mögöttük, és pár perc múlva szakadni kezdett az eső. Dörgött, villámlott, Miklós sehová nem tudott elbújni a vihar elől. Hamar bőrig ázott, de csak ment tovább kitartóan, bízva a Jóistenben. Kis idő múlva elállt az eső, szikrázó napsütés vette körül.

– Na, ez is olyan, mint a házasság – morogta az orra alá, miközben levetkőzött, és kicsavarta a vizet az ingéből és a nadrágjából. – Hol vihar dúl, hol napsütés ragyogja be a házat, az ember sosem tudhatja, mit hoz a következő nap.

Nem vesztegethette az idejét, gyorsan felöltözött, és mire a falu széléhez ért, megszáradt rajta a ruha. Rótta az utcákat, kérdezősködött az emberektől, tudnak-e valakit, akinek kemence kellene a házába, de nem tudtak neki segíteni.

Miklós megállt a falu közepén. Szemben a templommal nádtetős kocsma hívogatta az erre tévedő szomjas vándorokat. Olyan alacsony volt az ajtaja, hogy Miklósnak le kellett hajtania a fejét, hogy be tudjon lépni rajta. A söntés füstös félhomályában egy teremtett lelket sem látott. Csak a nagybajuszú, pocakos kocsmáros támasztotta a pultot.

– Mit adhatok, jóember?

Miklósnak jólesett volna egy pohár bor, de üres zsebbel nem engedhette meg magának.

– Kemencekészítő vagyok, munkát keresek.

– Hát... arra itten nincsen szükség – és már tette is a boros kancsót meg egy poharat Miklós elé.

– Esetleg másnak itt a faluban vagy a környéken? Nem hallott valamit?

– Hallani hallok én sok mindent... – Teletöltötte a poharat, és várta, hogy a váratlan vendég felhörpintse a finom nedűt.

Miklós nagyot nyelt, de nem nyúlt a pohárhoz.

– Úgy látom, valami erősebb kellene magának. – Kivett egy üveg pálinkát a pult alól, kihúzta belőle a dugót, és odaállította Miklós elé.

– Uram, ne vegye sértésnek, de nem inni jöttem. Muszáj munkát találnom.

A kocsmáros hümmögve bedugaszolta az üveget, visszatette a helyére, és letörölte a pultot. Aztán megtömködte a pipáját, és ráérősen pöfékelni kezdett. Mélyre szívta a füstöt, és lassan kifújta. Sokat látott szemeivel hosszasan vizslatta vendégét. Miklósnak csípte a szemét, kaparta a torkát az ócska dohány füstje, de nem mozdult egy tapodtat sem. Mire leégett a dohány, a döntés is megszületett.

– Azt hallottam tegnap, hogy a falu túlsó végén, ahol a berek kezdődik, egy fiatal házaspár építkezik. Náluk próbálkozzon, hátha felfogadják.

Miklós megköszönte a segítséget, vállára vette a batyuját, és reménykedve elindult a megadott cím felé.

folyt. köv.

 

Szolgálati közlemény: Eredetileg az volt a terv, hogy karácsonyig befejezem a történetet, de az élet közbeszólt. Az egyik megrendelőnk kiviteli tervet kért a Jézuskától, ami jelenleg annyira leköti az energiáimat, hogy írásra már nem marad. A történetet természetesen befejezem, de elég nagy a valószínűsége, hogy csak januárban tudom folytatni. Köszönöm a türelmet, és elnézést kérek mindenkitől, aki várja a folytatást. Ez sajnos most így alakult. Amint tudok, jelentkezek a következő résszel.