A kemencekészítő 13. rész

Másnap reggel nehezen csúszott le az utolsó falat Miklós torkán. Tudta, hogy el kell mennie, ha meg akarja gyógyítani a kislányát, de nehéz szívvel készült az útra. Kicsi Zsuska az útifű szirupnak köszönhetően könnyebb vette a levegőt, de a láza alig ment le valamicskét. Zsuska is szótlanul pakolta a batyuba az elemózsiát.

Amikor befejezték a reggelit, Miklós odahívta magához a fiúkat.

– No, Miklós, most te leszel a férfi a háznál. Amíg én odavagyok, végezzétek el a ház körüli munkákat és segítsetek anyátoknak. Nem tudom, mikorra érek haza, de igyekszem, ahogy tudok.

– Ne aggódjon, édesapám, majd mi vigyázunk édesanyámékra – húzta ki magát Miklós.

– Úgy van, édesapám. Egyet se féljen, gondunk lesz mindenre – helyeselt Márton is.

– Jól van, fiúk, jól van. Akkor ezt megbeszéltük.

Miklós átölelte mindkettőt, és büszkén nézte a hátukat, ahogy elindultak a kiserdő felé. Aztán belebújt a csizmájába, fejébe csapta a kalapját, felvette a kabátját, és elvette a batyuját Zsuskától. A kapuig szótlanul lépkedtek egymás mellett. Ott Miklós megfordult, még egyszer végignézett a házon, és magában kérte a Jóisten, hogy vigyázzon a családjára.

– Akkor én megyek.

– Vigyázz magadra! És siess haza!

Átölelték, megcsókolták egymást, Miklós már éppen indult volna, amikor Zsuska nagyot sóhajtott.

– Ne szomorkodj, hamarosan hazatérek, és minden rendben lesz.

– Tudom én, tudom...

– Akkor mi volt ez a nagy sóhaj?

Zsuska lehajtotta a fejét, a csizmája orrával egy kavicsot piszkálgatott. Miklós gyengéden végigsimított az arcán.

– Ne kéresd magad, bökd ki végre, mi nyomja a bögyödet!

Zsuska nem nézett fel rá, csak halkan azt suttogta:

– A másik kosárban száraz kenyér és ecetes víz volt.

Miklós igencsak meglepődött a válaszon.

– Aztán miért mondod el ezt éppen most?

– Tudod te azt.

– Nem, nem tudom.

– Azért, mert elmész.

– Igen, elmegyek. És?

– Hát, ki tudja, milyen kikapós menyecskével hoz össze a sors...

Miklós összébb húzta a szemöldökét, aztán mosolyogva megdorgálta az asszonyt.

– Ej, te Zsuska, csak nem képzeled, hogy...

– Sosem lehet azt tudni! Huszonnégy éve ül a szoknyám mellett. Lehet, hogy már megunta.

Miklós hangosan felnevetett, átölelte az asszonyt, és egy puszit adott a feje búbjára.

– Zsuska, Zsuska! Csak nem képzeled, hogy elcserélnélek téged valami cifra nagyságára!

– Nem is ajánlom, hogy ezt tegye!

Így álltak egy darabig, összeölelkezve, aztán Miklós eltolta magától Zsuskát, és mélyen a szemébe nézett:

– És milyen könyv volt a kosárban?

– A Bovaryné.

– Hm, aztán apád megengedte, hogy ilyeneket olvass?

Zsuska fülig elpirult.

– Nem. Titokban olvastam a szénapadláson.

– Úgy. – Miklós összefonta a karjait a mellkasa előtt, és szigorúan végigmérte Zsuskát. – És mi van akkor, ha sokáig elmaradok, valami környékbeli gazda megneszeli, és szívesen jönne megvigasztalni az unatkozó szépasszonyt?

– Hát azt hiszed, hogy én ilyen fehérnép vagyok?! Na, csak tolja ide a képét akárki, majd megnézheti magát! Kiseprűzöm még a környékről is a mihasznát!

Miklós egy csókkal állította meg a szitokáradatot. Amikor érezte, hogy odalett Zsuska mérge, elengedte az asszonyt.

– Most már indulok. Ne aggódj, minden rendben lesz. A Jóisten vigyáz ránk!

folyt. köv.