A kemencekészítő 12. rész

Ahogy beléptek a házba, Miklós kíváncsian körbenézett. A falak mellett régi szekrények álltak, a gerendákba vert szögekre szárított gyógyfű csokrokat akasztottak, a szoba közepén álló asztalon réz és porcelán edények sorakoztak takaros rendben.

– Maga javasasszony?

– Hm, olyasmi. Az volt az anyám is, a nagyanyám is, meg annak a nagyanyja is, de van, aki boszorkánynak tart. Mint azok a kölkök, akik megdobáltak, pedig mindet kikúráltam már valami nyavajából.

Az asszony kinyitotta az egyik régi szekrényt, keresgélt a polcokon, aztán fogott egy üveget, amiben barnás színű folyadék volt.

– Tessék! – nyomta Miklós kezébe.

– Ez micsoda?

– Útifű szirup. A gyerekek nagyon szeretik. Minden nap adjon három evőkanállal a kislánynak. Reggel, délben és este. Lehet magában is, vagy hígítva, mindegy, de igya meg az utolsó cseppig. Ettől jobban lesz, és nem súlyosbodik a betegsége, amíg maga összegyűjti a gyógyszerre valót.

– Köszönöm szépen, de én nem tudok érte fizetni...

– Ó, dehogynem – mondta a cigányasszony mosolyogva. – Jöjjön velem!

Kilépett az udvarra, Miklós követte, és megálltak a ház hátsó sarkánál.

– Látja azokat a rönköket? – mutatott egy nagy halom tüzifára az udvar végében.

– Látom.

– Na, azokat szépen felhasogatja nekem, aztán bepakolja ide a fáskamrába, és ki van fizetve az orvosság. Jó lesz így?

– Igen.

– Akkor lásson hozzá!

Miklós levette a kalapját, a kabátját felakasztotta az eresz alá, egy kiálló szögre, feltűrte az inge ujját, és nekigyűrkőzött a munkának. Újra és újra lecsapott a baltával, a homlokán és a hátán csorgott az izzadság, de nem törődött vele. Csak arra tudott gondolni, hogy minden egyes fejszecsapással aprítja a bajt, közelebb kerül a céljához, és meggyógyítja a kislányát. Amikor végzett a munkával, elköszönt az öreg cigányasszonytól, és hazasétált. Zsuska a kapuban várt rá, már nem tudta, hol maradt a férje olyan sokáig.

– Te meg merre jártál?

– Csak a faluban, de tovább tartott, mint gondoltam.

– Az meg micsoda? – bökött az üvegre.

– Útifű szirup.

– Ezt adta a patikus? – kérdezte gyanakodva.

– Nem... nem adta ide hitelbe az orvosságot. Egy javasasszonytól kaptam.

– Csak nem a Lakatos Bözsitől?

– Hát... nem tudom a nevét.

Zsuska megcsóválta a fejét.

– Nem is ismered, és csak úgy elfogadtad tőle?

– Nem volt más választásom.

– Mit kért érte?

– Felhasogattam neki néhány öl fát.

Zsuska jót kuncogott magában.

– Úgy látom, ennyi év alatt nem változott semmit sem. Látod? A nagy ijedtségben nem jutott eszembe, hogy hozzá is fordulhatnánk.

– Te ismered?

– Persze. Kislány koromban meggyógyította a nővéremet, amikor leesett az almafáról és eltört a karja. Az orvos nem volt akkor a faluban, ezért őt hívatta apám, de tőle sem fogadott el pénzt.

– Neki is fát kellett vágnia?

– Dehogy – nevetett Zsuska. – Azt kérte tőle, hogy a vasárnapi istentiszteletet az ő tiszteletére mondja el. Volt ám nagy csodálkozás, amikor bevonult a templomba, és leült az első sorba, apámmal szemben, mert addig mindenki azt hitte, Bözsi nem hisz sem Istenben, sem emberben.

– Nekem jó asszonynak tűnt.

– Az is, csak a modora hagy némi kívánnivalót maga után.

Miklós elgondolkodva forgatta a kezében az üveget.

– Gyere, adjuk be kicsi Zsuskának az orvosságot, aztán meglátjuk, mi lesz.

folyt.köv.