A kemencekészítő 11. rész

Miklós döbbenten nézte az idős cigány asszonyt, ahogy ökölbe szorított kézzel hadonászott, és eltorzult arccal kiabált a három suhanc után. Tarka, virágos szoknyájának a hátulján néhány barna színű folt éktelenkedett, kosara a földön, a tartalma kiborítva. Miklós odasétált hozzá, és elkezdte felszedegetni az almákat. Az asszony csak mondta a magáét, amíg kiadta a mérgét, aztán megfordult, és hátrahőkölt:

– Maga meg mit csinál?

– Gondoltam, segítek.

– Csak úgy?

– Csak úgy. Mi történt?

– Ezek az ördögfiókák megdobáltak lószarral, és felborították a kosaramat.

– És mégis miért?

– Mer' boszorkánynak tartanak.

Miklós meglepődött, de folytatta a pakolást. A cigányasszony gyanakodva méregette, amíg mindent összeszedett. Sokat látott, szúrós, barna szemével bizalmatlanul figyelte a mozdulatait. Talán tolvajnak nézte a férfit, vagy csak nem hitte el, hogy vele is történhet jó dolog ebben az életben, ki tudja.

– No, ezzel megvolnék – egyenesedett fel Miklós. – Merre lakik? Hazakísérem.

– Aztán mér?

– Nehéz ez a kosár, ne cipekedjen.

– Cöcöcö. Mégis mit gondol, eddig ki hozta el, he?

– Hát maga. De biztos elfáradt már, mire ideért vele.

Az asszony közelebb lépett hozzá, és tetőtől talpig jó alaposan végigmérte.

– Hogy híjják?

– Boros Miklós.

– Hun lakik?

– Nem messze a falutól, a Suskár dűlő végén.

– Hm, akkor azér' nem ismerem magát. Arra nemigen volt dógom. Na jöjjön, nem lakok messze.

Azzal nagy peckesen elindult Miklós előtt, majd pár perc séta után megállt egy apró, de igen takaros ház kerítésénél.

– Itt vónánk.

– Hova vigyem a kosarat?

– Sehova. Csak tegye le ide a kapuba.

– Szívesen beviszem a házba.

– Hogyisne, még a végén megszólnak a szomszédok, hogy mindenféle idegen férfi jár hozzám. Tegye csak le!

Miklós engedelmeskedett, aztán megemelte a kalapját.

– Minden jót magának!

– Várjon! Nem vagyok én olyan ember, aki kihasználja mások jószívűségét. Mutassa a tenyerét!

Miklós meglepődött. Hallott már róla, hogy a cigányok tudnak tenyérből jósolni, de nem hitt benne, asszonyok babonájának tartotta világéletében.

– Mutassa a tenyerét!

Nagy kelletlenül kinyújtotta a karját, és hagyta, hogy az asszony végig simítson a vonalakon.

– Maga sokat látott ember. Sokfelé mászkált már ebben az országban. – Kérdőn a férfira nézett, de Miklós nem szólt semmit, ezért folytatta: – Egyszerű, dógos életet él. Ha vótak is nehézségek, azt mindig megódotta. De most egy fekete felhőt látok, ami lassan egyre nagyobbra nő.

– Beteg a kislányom...

– Hm, értem. Nemsokára útra kel, de a sors akadályokat gördít maga elé. Vigyázzon a cifra menyecskével, az csak a vérét szíjja.

Miklós jóízűen felnevetett.

– Ugyan már, milyen cifra menyecskével? Nincsen nekem olyanom.

– Én csak azt mondom, amit itten látok – berzenkedett az asszony. – Vigyázzon vele! Nehéz lesz az út, de végig kell mennie rajta, és a kalapácsos ember majd segít magának.

– Kalapácsos ember?

– Az.

Miklós kétkedve csóválta a fejét, és elhúzta a kezét.

– Köszönöm.

– Nincs mit. Mi baja a gyereknek?

– Megfázott, és nagyon köhög. A feleségem adott neki mézet és hársfateát, de nem használt.

– Doktor látta?

– Igen. Írt fel orvosságot, de nem tudtam kiváltani...

– Mér' nem?

– A patikus nem adja ide hitelbe...

– Ó, hogy a fene essen abba smucig gazemberbe! Mintha beledöglene egy kis patikaszerbe! Na, jöjjön csak befelé, és hozza a kosaramat!

– És mi lesz a szomszédokkal?

– Mit érdekel az engemet! Azt gondónak, amit akarnak. Na, jöjjön már!

Kinyitotta a kiskaput, és belépett az udvarra. Miklós fogta a kosarat, és szó nélkül követte.

folyt.köv.