Kicsilány írni kezd...

Kicsilany47•  2023. december 8. 18:59

A kemencekészítő 14. rész

Miklós elindult a dűlőn. A nagy diófánál visszafordult, még egyszer intett Zsuskának, aztán ment tovább a főúton. Bár szívének kedves vidéken vitt az útja, nehezére esett a séta. Először a szomszéd faluban próbálkozott, aztán a következőben, de sehol nem kellett új kemencét építeni, vagy a régit megjavítani. Ahogy távolodott az otthonától, a megszokott életétől, egyre közelebb került hozzá a mindennapok valósága.

Húsz év hosszú idő, nyomott hagy az emberek arcán és az őket körülvevő világon is. A korábban virágzó falvak házai megkoptak. A környező földek közül több parlagon hevert, nem volt, aki megművelje őket. Egykori gazdáik talán a tengerentúlon keresték a boldogulásukat, vagy meghaltak. Nem volt senki, aki folytatta volna az általuk megkezdett utat.

Miklós nagyot sóhatott, ahogy végignézett az előtte elterülő, végtelen alföldi pusztán.

– Nem lógathatom az orrom egész úton – morfondírozott magában –, az nem old meg semmit. Minél előbb meg kell keresnem az orvosságravalót.

Folytatta vándorútját, már majdnem elérte a harmadik falut, amikor sötét fellegek kezdtek gyülekezni az égen. A nap eltűnt mögöttük, és pár perc múlva szakadni kezdett az eső. Dörgött, villámlott, Miklós sehová nem tudott elbújni a vihar elől. Hamar bőrig ázott, de csak ment tovább kitartóan, bízva a Jóistenben. Kis idő múlva elállt az eső, szikrázó napsütés vette körül.

– Na, ez is olyan, mint a házasság – morogta az orra alá, miközben levetkőzött, és kicsavarta a vizet az ingéből és a nadrágjából. – Hol vihar dúl, hol napsütés ragyogja be a házat, az ember sosem tudhatja, mit hoz a következő nap.

Nem vesztegethette az idejét, gyorsan felöltözött, és mire a falu széléhez ért, megszáradt rajta a ruha. Rótta az utcákat, kérdezősködött az emberektől, tudnak-e valakit, akinek kemence kellene a házába, de nem tudtak neki segíteni.

Miklós megállt a falu közepén. Szemben a templommal nádtetős kocsma hívogatta az erre tévedő szomjas vándorokat. Olyan alacsony volt az ajtaja, hogy Miklósnak le kellett hajtania a fejét, hogy be tudjon lépni rajta. A söntés füstös félhomályában egy teremtett lelket sem látott. Csak a nagybajuszú, pocakos kocsmáros támasztotta a pultot.

– Mit adhatok, jóember?

Miklósnak jólesett volna egy pohár bor, de üres zsebbel nem engedhette meg magának.

– Kemencekészítő vagyok, munkát keresek.

– Hát... arra itten nincsen szükség – és már tette is a boros kancsót meg egy poharat Miklós elé.

– Esetleg másnak itt a faluban vagy a környéken? Nem hallott valamit?

– Hallani hallok én sok mindent... – Teletöltötte a poharat, és várta, hogy a váratlan vendég felhörpintse a finom nedűt.

Miklós nagyot nyelt, de nem nyúlt a pohárhoz.

– Úgy látom, valami erősebb kellene magának. – Kivett egy üveg pálinkát a pult alól, kihúzta belőle a dugót, és odaállította Miklós elé.

– Uram, ne vegye sértésnek, de nem inni jöttem. Muszáj munkát találnom.

A kocsmáros hümmögve bedugaszolta az üveget, visszatette a helyére, és letörölte a pultot. Aztán megtömködte a pipáját, és ráérősen pöfékelni kezdett. Mélyre szívta a füstöt, és lassan kifújta. Sokat látott szemeivel hosszasan vizslatta vendégét. Miklósnak csípte a szemét, kaparta a torkát az ócska dohány füstje, de nem mozdult egy tapodtat sem. Mire leégett a dohány, a döntés is megszületett.

– Azt hallottam tegnap, hogy a falu túlsó végén, ahol a berek kezdődik, egy fiatal házaspár építkezik. Náluk próbálkozzon, hátha felfogadják.

Miklós megköszönte a segítséget, vállára vette a batyuját, és reménykedve elindult a megadott cím felé.



folyt. köv.

 

Szolgálati közlemény: Eredetileg az volt a terv, hogy karácsonyig befejezem a történetet, de az élet közbeszólt. Az egyik megrendelőnk kiviteli tervet kért a Jézuskától, ami jelenleg annyira leköti az energiáimat, hogy írásra már nem marad. A történetet természetesen befejezem, de elég nagy a valószínűsége, hogy csak januárban tudom folytatni. Köszönöm a türelmet, és elnézést kérek mindenkitől, aki várja a folytatást. Ez sajnos most így alakult. Amint tudok, jelentkezek a következő résszel.

Kicsilany47•  2023. december 6. 17:11

A kemencekészítő 13. rész

Másnap reggel nehezen csúszott le az utolsó falat Miklós torkán. Tudta, hogy el kell mennie, ha meg akarja gyógyítani a kislányát, de nehéz szívvel készült az útra. Kicsi Zsuska az útifű szirupnak köszönhetően könnyebb vette a levegőt, de a láza alig ment le valamicskét. Zsuska is szótlanul pakolta a batyuba az elemózsiát.

Amikor befejezték a reggelit, Miklós odahívta magához a fiúkat.

– No, Miklós, most te leszel a férfi a háznál. Amíg én odavagyok, végezzétek el a ház körüli munkákat és segítsetek anyátoknak. Nem tudom, mikorra érek haza, de igyekszem, ahogy tudok.

– Ne aggódjon, édesapám, majd mi vigyázunk édesanyámékra – húzta ki magát Miklós.

– Úgy van, édesapám. Egyet se féljen, gondunk lesz mindenre – helyeselt Márton is.

– Jól van, fiúk, jól van. Akkor ezt megbeszéltük.

Miklós átölelte mindkettőt, és büszkén nézte a hátukat, ahogy elindultak a kiserdő felé. Aztán belebújt a csizmájába, fejébe csapta a kalapját, felvette a kabátját, és elvette a batyuját Zsuskától. A kapuig szótlanul lépkedtek egymás mellett. Ott Miklós megfordult, még egyszer végignézett a házon, és magában kérte a Jóisten, hogy vigyázzon a családjára.

– Akkor én megyek.

– Vigyázz magadra! És siess haza!

Átölelték, megcsókolták egymást, Miklós már éppen indult volna, amikor Zsuska nagyot sóhajtott.

– Ne szomorkodj, hamarosan hazatérek, és minden rendben lesz.

– Tudom én, tudom...

– Akkor mi volt ez a nagy sóhaj?

Zsuska lehajtotta a fejét, a csizmája orrával egy kavicsot piszkálgatott. Miklós gyengéden végigsimított az arcán.

– Ne kéresd magad, bökd ki végre, mi nyomja a bögyödet!

Zsuska nem nézett fel rá, csak halkan azt suttogta:

– A másik kosárban száraz kenyér és ecetes víz volt.

Miklós igencsak meglepődött a válaszon.

– Aztán miért mondod el ezt éppen most?

– Tudod te azt.

– Nem, nem tudom.

– Azért, mert elmész.

– Igen, elmegyek. És?

– Hát, ki tudja, milyen kikapós menyecskével hoz össze a sors...

Miklós összébb húzta a szemöldökét, aztán mosolyogva megdorgálta az asszonyt.

– Ej, te Zsuska, csak nem képzeled, hogy...

– Sosem lehet azt tudni! Huszonnégy éve ül a szoknyám mellett. Lehet, hogy már megunta.

Miklós hangosan felnevetett, átölelte az asszonyt, és egy puszit adott a feje búbjára.

– Zsuska, Zsuska! Csak nem képzeled, hogy elcserélnélek téged valami cifra nagyságára!

– Nem is ajánlom, hogy ezt tegye!

Így álltak egy darabig, összeölelkezve, aztán Miklós eltolta magától Zsuskát, és mélyen a szemébe nézett:

– És milyen könyv volt a kosárban?

– A Bovaryné.

– Hm, aztán apád megengedte, hogy ilyeneket olvass?

Zsuska fülig elpirult.

– Nem. Titokban olvastam a szénapadláson.

– Úgy. – Miklós összefonta a karjait a mellkasa előtt, és szigorúan végigmérte Zsuskát. – És mi van akkor, ha sokáig elmaradok, valami környékbeli gazda megneszeli, és szívesen jönne megvigasztalni az unatkozó szépasszonyt?

– Hát azt hiszed, hogy én ilyen fehérnép vagyok?! Na, csak tolja ide a képét akárki, majd megnézheti magát! Kiseprűzöm még a környékről is a mihasznát!

Miklós egy csókkal állította meg a szitokáradatot. Amikor érezte, hogy odalett Zsuska mérge, elengedte az asszonyt.

– Most már indulok. Ne aggódj, minden rendben lesz. A Jóisten vigyáz ránk!



folyt. köv.

Kicsilany47•  2023. december 4. 17:30

A kemencekészítő 12. rész

Ahogy beléptek a házba, Miklós kíváncsian körbenézett. A falak mellett régi szekrények álltak, a gerendákba vert szögekre szárított gyógyfű csokrokat akasztottak, a szoba közepén álló asztalon réz és porcelán edények sorakoztak takaros rendben.

– Maga javasasszony?

– Hm, olyasmi. Az volt az anyám is, a nagyanyám is, meg annak a nagyanyja is, de van, aki boszorkánynak tart. Mint azok a kölkök, akik megdobáltak, pedig mindet kikúráltam már valami nyavajából.

Az asszony kinyitotta az egyik régi szekrényt, keresgélt a polcokon, aztán fogott egy üveget, amiben barnás színű folyadék volt.

– Tessék! – nyomta Miklós kezébe.

– Ez micsoda?

– Útifű szirup. A gyerekek nagyon szeretik. Minden nap adjon három evőkanállal a kislánynak. Reggel, délben és este. Lehet magában is, vagy hígítva, mindegy, de igya meg az utolsó cseppig. Ettől jobban lesz, és nem súlyosbodik a betegsége, amíg maga összegyűjti a gyógyszerre valót.

– Köszönöm szépen, de én nem tudok érte fizetni...

– Ó, dehogynem – mondta a cigányasszony mosolyogva. – Jöjjön velem!

Kilépett az udvarra, Miklós követte, és megálltak a ház hátsó sarkánál.

– Látja azokat a rönköket? – mutatott egy nagy halom tüzifára az udvar végében.

– Látom.

– Na, azokat szépen felhasogatja nekem, aztán bepakolja ide a fáskamrába, és ki van fizetve az orvosság. Jó lesz így?

– Igen.

– Akkor lásson hozzá!

Miklós levette a kalapját, a kabátját felakasztotta az eresz alá, egy kiálló szögre, feltűrte az inge ujját, és nekigyűrkőzött a munkának. Újra és újra lecsapott a baltával, a homlokán és a hátán csorgott az izzadság, de nem törődött vele. Csak arra tudott gondolni, hogy minden egyes fejszecsapással aprítja a bajt, közelebb kerül a céljához, és meggyógyítja a kislányát. Amikor végzett a munkával, elköszönt az öreg cigányasszonytól, és hazasétált. Zsuska a kapuban várt rá, már nem tudta, hol maradt a férje olyan sokáig.

– Te meg merre jártál?

– Csak a faluban, de tovább tartott, mint gondoltam.

– Az meg micsoda? – bökött az üvegre.

– Útifű szirup.

– Ezt adta a patikus? – kérdezte gyanakodva.

– Nem... nem adta ide hitelbe az orvosságot. Egy javasasszonytól kaptam.

– Csak nem a Lakatos Bözsitől?

– Hát... nem tudom a nevét.

Zsuska megcsóválta a fejét.

– Nem is ismered, és csak úgy elfogadtad tőle?

– Nem volt más választásom.

– Mit kért érte?

– Felhasogattam neki néhány öl fát.

Zsuska jót kuncogott magában.

– Úgy látom, ennyi év alatt nem változott semmit sem. Látod? A nagy ijedtségben nem jutott eszembe, hogy hozzá is fordulhatnánk.

– Te ismered?

– Persze. Kislány koromban meggyógyította a nővéremet, amikor leesett az almafáról és eltört a karja. Az orvos nem volt akkor a faluban, ezért őt hívatta apám, de tőle sem fogadott el pénzt.

– Neki is fát kellett vágnia?

– Dehogy – nevetett Zsuska. – Azt kérte tőle, hogy a vasárnapi istentiszteletet az ő tiszteletére mondja el. Volt ám nagy csodálkozás, amikor bevonult a templomba, és leült az első sorba, apámmal szemben, mert addig mindenki azt hitte, Bözsi nem hisz sem Istenben, sem emberben.

– Nekem jó asszonynak tűnt.

– Az is, csak a modora hagy némi kívánnivalót maga után.

Miklós elgondolkodva forgatta a kezében az üveget.

– Gyere, adjuk be kicsi Zsuskának az orvosságot, aztán meglátjuk, mi lesz.



folyt.köv.

Kicsilany47•  2023. december 1. 11:59

A kemencekészítő 11. rész

Miklós döbbenten nézte az idős cigány asszonyt, ahogy ökölbe szorított kézzel hadonászott, és eltorzult arccal kiabált a három suhanc után. Tarka, virágos szoknyájának a hátulján néhány barna színű folt éktelenkedett, kosara a földön, a tartalma kiborítva. Miklós odasétált hozzá, és elkezdte felszedegetni az almákat. Az asszony csak mondta a magáét, amíg kiadta a mérgét, aztán megfordult, és hátrahőkölt:

– Maga meg mit csinál?

– Gondoltam, segítek.

– Csak úgy?

– Csak úgy. Mi történt?

– Ezek az ördögfiókák megdobáltak lószarral, és felborították a kosaramat.

– És mégis miért?

– Mer' boszorkánynak tartanak.

Miklós meglepődött, de folytatta a pakolást. A cigányasszony gyanakodva méregette, amíg mindent összeszedett. Sokat látott, szúrós, barna szemével bizalmatlanul figyelte a mozdulatait. Talán tolvajnak nézte a férfit, vagy csak nem hitte el, hogy vele is történhet jó dolog ebben az életben, ki tudja.

– No, ezzel megvolnék – egyenesedett fel Miklós. – Merre lakik? Hazakísérem.

– Aztán mér?

– Nehéz ez a kosár, ne cipekedjen.

– Cöcöcö. Mégis mit gondol, eddig ki hozta el, he?

– Hát maga. De biztos elfáradt már, mire ideért vele.

Az asszony közelebb lépett hozzá, és tetőtől talpig jó alaposan végigmérte.

– Hogy híjják?

– Boros Miklós.

– Hun lakik?

– Nem messze a falutól, a Suskár dűlő végén.

– Hm, akkor azér' nem ismerem magát. Arra nemigen volt dógom. Na jöjjön, nem lakok messze.

Azzal nagy peckesen elindult Miklós előtt, majd pár perc séta után megállt egy apró, de igen takaros ház kerítésénél.

– Itt vónánk.

– Hova vigyem a kosarat?

– Sehova. Csak tegye le ide a kapuba.

– Szívesen beviszem a házba.

– Hogyisne, még a végén megszólnak a szomszédok, hogy mindenféle idegen férfi jár hozzám. Tegye csak le!

Miklós engedelmeskedett, aztán megemelte a kalapját.

– Minden jót magának!

– Várjon! Nem vagyok én olyan ember, aki kihasználja mások jószívűségét. Mutassa a tenyerét!

Miklós meglepődött. Hallott már róla, hogy a cigányok tudnak tenyérből jósolni, de nem hitt benne, asszonyok babonájának tartotta világéletében.

– Mutassa a tenyerét!

Nagy kelletlenül kinyújtotta a karját, és hagyta, hogy az asszony végig simítson a vonalakon.

– Maga sokat látott ember. Sokfelé mászkált már ebben az országban. – Kérdőn a férfira nézett, de Miklós nem szólt semmit, ezért folytatta: – Egyszerű, dógos életet él. Ha vótak is nehézségek, azt mindig megódotta. De most egy fekete felhőt látok, ami lassan egyre nagyobbra nő.

– Beteg a kislányom...

– Hm, értem. Nemsokára útra kel, de a sors akadályokat gördít maga elé. Vigyázzon a cifra menyecskével, az csak a vérét szíjja.

Miklós jóízűen felnevetett.

– Ugyan már, milyen cifra menyecskével? Nincsen nekem olyanom.

– Én csak azt mondom, amit itten látok – berzenkedett az asszony. – Vigyázzon vele! Nehéz lesz az út, de végig kell mennie rajta, és a kalapácsos ember majd segít magának.

– Kalapácsos ember?

– Az.

Miklós kétkedve csóválta a fejét, és elhúzta a kezét.

– Köszönöm.

– Nincs mit. Mi baja a gyereknek?

– Megfázott, és nagyon köhög. A feleségem adott neki mézet és hársfateát, de nem használt.

– Doktor látta?

– Igen. Írt fel orvosságot, de nem tudtam kiváltani...

– Mér' nem?

– A patikus nem adja ide hitelbe...

– Ó, hogy a fene essen abba smucig gazemberbe! Mintha beledöglene egy kis patikaszerbe! Na, jöjjön csak befelé, és hozza a kosaramat!

– És mi lesz a szomszédokkal?

– Mit érdekel az engemet! Azt gondónak, amit akarnak. Na, jöjjön már!

Kinyitotta a kiskaput, és belépett az udvarra. Miklós fogta a kosarat, és szó nélkül követte.



folyt.köv.

Kicsilany47•  2023. november 29. 16:22

A kemencekészítő 10. rész

– És mégis mit akarsz csinálni? – kérdezte Zsuska meglepetten.

– Elmegyek a szomszéd falvakba, és körbekérdezek, hátha kell valakinek új kemence, vagy a régit megjavítani.

– Évek óta nem foglalkoztál ezzel...

– Nem számít. Ezt nem lehet elfelejteni.

– Nem tudom, hogy jó ötlet-e...

– Nagyon az, biza. Majd kérek előleget a munkára, és abból kifizethetem a gyógyszert.

– És ha nem találsz munkát?

– Biztosan találok, ne aggódj! Minden rendben lesz.

Másnap reggel Miklós korán felkelt, gyorsan bement a faluba, nyitásra oda is ért a patikához. Ahogy belépett az üzletbe az orrát megcsapta a jellegzetes illat. A polcok és a vitrinek tele voltak mindenféle gyógyszeres tégelyekkel, gyógynövényes dobozokkal. Levette a kalapját, és idegesen szorongatta a kezében.

– Jó napot! Mit adhatok? – kérdezte az alacsony, kopaszodó, fehér köpenyes férfi.

– Erre a gyógyszerre lenne szükségem. A kislányom nagyon beteg...

– Értem, mutassa csak!

A patikus megigazította a szemüvegét, és figyelmesen elolvasta a receptet.

– Más nem lesz?

– Nem, csak ez.

– Rendben. Délután jöhet érte, addigra elkészítem.

– Köszönöm szépen.

Miklós tanácstalanul álldogált egyik lábáról a másikra, nem tudta, hogy kezdjen bele a mondandójába.

– Valami baj van? – kérdezte a patikus

– Én csak... most nem tudok fizetni... De ha összegyűjtöttem az árát...

A férfi rosszallóan végigmérte.

– Kemencekészítő vagyok... hamar meglesz a pénz... Pár nap alatt megkeresem...

– Nem segíthetek – mondta a patikus kimérten.

– Kérem szépen... Csak pár napról lenne szó... Adjon nekem annyi haladékot! Nem akarom becsapni. Gyógyszer nélkül a kislányom...

– Nézze, uram! Nagyon sajnálom, hogy beteg a gyereke, de nekem is van családom, akiket el kell tartanom. Ha mindenkinek hitelben adnám a gyógyszert, elég hamar becsukhatnám a boltot. Hagyja itt a receptet, én elkészítem az orvosságot, maga meg jöjjön vissza érte, ha megkereste a rávalót.

– Rendben, úgy lesz – mondta beletörődve.

Miklós nagyot sóhajtott miután becsukódott mögötte a patika ajtaja. Mégis mikorra sikerül neki összegyűjtenie ennyi pénzt? Kicsi Zsuskának most kellene az orvosság. Szomorúan indult hazafelé, és olyan görnyedt volt a tartása, mintha a világ összes gondja az ő vállait nyomná. Éppen befordult a templom előtt a faluból kivezető útra, amikor hirtelen felkapta a fejét a dühös kiabálásra.

– Ó, hogy száradna le a tökötök, mihaszna kölkei! A ragya verje ki a pofátokat, hogy egy lány se álljon szóba veletek, ha felnőttök! Nem szégyellitek magatokat, koszos kis senkiháziak?!



folyt.köv.