Valahol az időben...

 

 

Hamar besötétedett, és meggyújtottuk a petróleumlámpát, mert valahogy az jobban "kézre állt", mint a villanykapcsoló. Barátságos fény áradt szét a konyhában. Kopogtak.

Még oda sem kellett érnem az ajtóig, hogy nyissam, Kati néni már bent is volt, hiszen akkor nem volt divat félni. Az ajtókat sosem zárták. Legalábbis nem emlékszem rá.

Szóval Kati néni hozta magával a napi híreket, de nem pletyka szinten, mert az tilos volt Nagymamámnál!

Kati néni a mozigépész volt. Sok szép filmet ajánlott, és elmondta a legfontosabbakat, hogy idén milyen lesz a tél, és, hogy a Schmidtéknél nemsokára disznót vágnak, mert lakodalom lesz.

Nagymamám nyugodt mosollyal nyugtázta mindezeket, és kínálta meg Kati nénit egy kis frissen tört dióval, amivel "agyonütöttük" az időt délután. Sok diófa volt az udvarkertben (így neveztem). Nagyon szerettem sétálni alattuk, és kis kosárkába szedegettem a földről a diókat. Bizony többször is fordultam egy délután, mert apró kis kosaram volt, mint én magam. Olyan béke, és nyugalom volt, hogy még azt is lehetett hallani, mikor a madarak jó éjt kívántak egymásnak. Mert, én ezt így tudtam már akkor, széplelkű, szépszavú Nagymamámtól!

„Ilyenkor a természet elcsendesül, mert elfáradt, és aludni kíván, de előbb még "ők" is megbeszélik a napjukat.”

A szél hozza a híreket, amit eljuttat mindenhová. Bizony nem mindig tetszőt, mert a fák gyakran csóválták fejüket! Én ezt mind természetesnek tartottam, és nem szégyellem, hogy még ma is így gondolva mindezt, nézem a világot, és így sokkal szebbnek, és jobbnak látom.

Volt egy kedves diófám. Komoly terveim voltak, hogy ott fogok lakni benne, hiszen körbe sem értem a törzsét, és hatalmas volt a koronája!

Mindig örültem, ha találtam alatta diót. És ott volt egy pad is, ahova le lehetett ülni nyáron, és hűsölni.

Már majdnem sötét volt, és én még mindig azt figyeltem, hogy meddig beszélgetnek a madarak. Egyre nagyobb lett a csend. Bentről a petróleumlámpa fénye mesekönyvekbe illően világította meg a kis ösvényt, ami a bejárati ajtóhoz vezetett.

A konyhában Kati néni mellett már ott ült Olga néni is, aki apáca volt, és volt valami titokzatosság a lényében. Szép volt. Sok szép haja volt, sötétbarna, és a szeme is. Arcán mindig ott volt az a bíztató és békét sugárzó mosoly, ami mellett egy olyan kis emberke, mint én, állandóan biztonságban érezhette magát. Nagymamával unokatestvérek voltak, és nagyon hasonlítottak egymásra. Olga néni is mindig nett volt, és jó illatú. Olyan „tisztaságillatú”, mint Nagymamám. Gyönyörű, selymes bőre volt mindkettőjüknek, és a hajuk!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Néha megengedték, hogy befonjam, amit én olyan igyekezettel csináltam, hogy egyre ziláltabbá vált az enyém. „Rakoncátlanok a fürtjei” szólalt meg Olga néni, miközben fürgén neccelte az ezredik szatyrot, hiszen meg kellett élnie Neki is valamiből.

Tudtam, hogy most mi következik, hiszen a hatalmas „mosófazékban” már forrt a víz, és arra várt, hogy a fürdődézsába öntve nekem örömömre legyen. Imádtam fürödni! Igen ám, de Olga néni jövetele azt jelentette, hogy hajmosás is lesz, és azt nagyon nem szerettem, mert borzalmasan csípett a szappan, és utána még ecetes víz, és valami nagyon fura szagú lével is leöntöttek. Mint kiderült, diólevél- főzet volt. Mindezt azért kellett elszenvednem, mert Nagymamámnak, és Olga néninek gyönyörű sötétbarna haját is a diólevél-főzet tette olyan szépségessé.

Ők mondták, tehát elhittem.Amit Ők mondtak elhittem. Soha nem csalatkoztam Bennük. Soha! Biztonságban volt a lelkem. A legjobb helyen, ami valaha is létezett! Halk, és finom hangjukkal mindig elsimították a lelkem útját. Ha kétségeim voltak, azokat eloszlatták, és akkor megnyugodtam. Mindig nyugodt voltam, mert békés csend volt körülöttem. Megválaszolatlan kérdéseim nem lehettek, mert volt olyan, hogy odabújtam a Nagymamám mellé az ágyba éjjel, ha valami nem volt egészen világos számomra.

Olyan eget rengető kérdésekben, hogy miért nem pisil a csirke? Ez ugye nem mindegy.

Mikor a fürdést emlékké törölték a fel-, és lemosó ruhák, akkor jó volt a meleg kályha mellett ülni, és olyan kiváltságot élvezni, hogy Olga néni neccelő tűjét a kezembe adva tanítgatta, hogy lesz ebből a krumplinak, és mindenfélének ruhája, a városban piacra menők karján.

Közben pedig beszélgettünk. Már egyre távolabbról hallottam a hangokat, és a szemem is lecsukódott, akkor Nagymamám gyorsan bekötötte a fejemet, és bevitt az ágyamba, Olga néni pedig a nagy cserépkályhához tartotta a dunyhámat, és nevetve mondta,”gyorsan, gyorsan, mert jövök”! Én haptákba feküdve, vártam, hogy körülöleljen a meleg, majd összetettem két kezemet,elmondtuk az esti imát,aminek a végét én már a mesevilágomban mondtam ki. Ha kimondtam. Nem emlékszem, mert azt hiszem elaludtam.

 

Édeskedves Nagymamám Szép hajadat most gondolatban befonom, és az orromban érzem a levelek főzetének illatát.

 

Szeretem a diófát…