Valahol az időben...

Szénszünet! Hurrá! Mehetünk haza! Pár nap ugyan, de mégis SZÜNET! Igaz, hogy a kiserdő, meg a Kanonok bácsi csütörtök délutáni kakaója, és kalácsa melletti mesék, fognak hiányozni legalább 4-5 napig, de kibírható lesz.

Hátitáskámmal szaladtam le a templom-dombról, és csak futtában köszöntem Hamar Laci bácsinak, akinek ott volt a falu egyetlen trafikja a templom- domb lépcsőjétől jobbra. Amolyan vegyes kereskedés. Volt ott minden, ami egy magamfajta szegény gyermeklánynak maga volt a Kánaán!

Nagyon furcsa kinézetével sem tudott taszítani a krumplicukor, amiből egy kis forgács mindig jutott a markomba. Vagy a jégkristályra emlékeztető kandiscukor. Dehogy ettem meg! Gyönyörködtem benne, míg teljesen amorffá nem olvadt a tenyeremben, mindent ragacsossá téve.

Így "ragadtam" Nagymamámnál valamikor régen az időben...

A nagykapu kilincsét nem értem föl, ezért volt egy kis kopogtató felszerelve az én magasságomhoz, amit sürgetve ütögettem a fához, hogy minél előbb nyakába röpülhessek mindig mosolygó Nagymamámnak!

Szegénykém a téli hidegben soha nem tudott azonnal bejönni, mert tudta, hogy itt-ott egy-két "tartozékomért"még hajolgatnia kell. Egy masni a hajamból, a sapkám, és egyéb apróságok, de mit számított akkor! Csak már bent lehessek a jó meleg konyhában, a kis székemen. Az aranyszegélyű nagyon kopott zöld párnán, amit a szintén szép kort megért sezlon adott nekem kölcsön.