Már csak volt...

Borongós az idő. Pár perces autóúttal hagytuk el a várost, összes zajával, szmogjával együtt. Így fentről már nem is olyan bántó, inkább alázatosan terül el a dombok lábánál. Hangja egyre halkabb, fülem már nem is érzékeli, hogy még beszél hozzám, mert nem enged el örökre, visszavár.

Orromat súlyos, nehéz és áldott földszag csapja meg. Most, most kell nagyokat szippantanom karomat kitárva, tüdőm minden kis zugába eljuttatni a levegőt, hogy a benzingőznek már egy szemernyi hely se jusson odabent.

A fák, bokrok ágai, hamvas bájjal, viselik habos-virágos ruhájukat.

Még élvezik a fiatalságukat. Így van ez jól. Nemsokára felnőttes gondossággal kell hordaniuk édes, savanykás, piros, sárga „terhüket”, keresztségben kapott nevüknek megfelelően.

Na nem, azt nem lehet, hogy a fűre lépjek, pedig itt SZABAD, KELL, hogy eljussunk egy fehér kis házhoz.

„Siessetek, mert már minden kihűl, gyorsan gyerünk”! A hang fiatalos, élettel még teli, de a pontot már nem az egekbe röpíti a végén, hanem szépen lefelé, hadd pihenjen. Kell másra is az erő.

Sokan leszünk.

Az hogy lehet?!

Miért lennénk sokan, hisz mindig pontosan tudtam, hány tányért kell az asztalra tenni.

Hetet. Pontosan HETET!

Óvatosan lépkedem, keresem a kavicsos kis járdát. Ott biztonságosabb nem csúszik annyira.

Hát persze, ez JÓ, NEHÉZ LEVEGŐ, ezt nem könnyű csak úgy ki-be. Ezért lihegek.

Na meg, ahogy szaladok le a dombon, időnkét illegetve magam a cseresznyefának, hogy nekem is van ám szép ruhám!

 

„Hát végre eljöttél!”- ölel át nővérem boldogan.

Ez meg hogy lehet, hisz az előbb még együtt szaladtunk, kergetőztünk itt a fűben!

Az előbb még gondtalanul szedtük a füvet a nyuszinak cinkosan összenevetve 2 évvel fiatalabb Öcsénket meghagyva a „Nyuszi tojta” kellemes tudatlanságállapotában. Édesanyánk szólt, harangszókor, hogy most már tessék jönni, gyorsan, mert kihűl!

 

„Csak óvatosan” mondja Nővérem, és karomat fogva bevezet.

A gyönyörűen terített asztalon tényleg sok tányér. Több, mint hét. Nem számolom.

 

„Hát végre eljöttél” szólal meg az asztalfőről egy meleg, kedves hang. Kicsi, és erőtlen, de csupa öröm.

Nehezen találok oda, mert most sok dioptriával kellene megnövelni szemüvegemet, hogy a könnyeim alól is láthassak.

„Csak óvatosan”!- hallom. Mintha ezt már „Valaki” ma mondta volna nekem kicsit erőteljesebben.

 

Kicsi ősz hajú Édesanyám ül gyermekként várva a legszebb Húsvéti ajándékát, minket.

Unokák, és dédunokák zsivaja is csendesül, mikor a nagy találkozás szemtanúivá válnak.

Szemüket kicsit lesütve morzsolgatják zavartan a frissen felbontott csokoládét.

 

Áldott Húsvét maradj velünk!

 

Már egyre kevesebb a tányér az asztalon...