Kicsikinga blogja

Gyász
Kicsikinga•  2010. február 16. 10:01

14, az a tizennégyes szám!!!!!!!!!!!!!

Csak még egyszer…

 

 

Még hogy az idő segít!

 

Engem úgy látszik kihagyott e nemes cselekedeteinek osztogatásakor!

Több éve már, de olyan, mintha ma történt volna.

Néz rám két hatalmas barna szem, kérdezi, mi a baj, miért sírsz? Úgy tesz, mintha nem tudná, de Ő erősebb (mindig is az volt). Neki nem lehet szomorkodni, mikor én sírok! Vigasztalnia kell, hiszen „megérdemlem”(?)!

Kegyesen megengedtem, hogy szeressen, hogy mellettem legyen, velem örüljön és szomorkodjon, vagy akár 10 órán keresztül álljon az ajtó mögött, amíg hazaérek.

Hagytam, hogy nevetve,könnyezve szaladjon a papucsomért apró kis vakkantásokkal gyorsan elmondva mi is történt addig, míg nem voltam otthon. Nagylelkűségemet ugye illik honorálni!

Én magamat sajnálva ülök az ágyam szélén és könnyeimtől nem látva, nézem hű társamat, aki minden erejét összeszedve többször is nekirugaszkodik, hogy felugorjon mellém még egyszer, és még egyszer,NEM ADJA FÖL!

Elszántan indul neki újra és újra! Segítenék, de nem tudok, összeszögelt gerincem nem engedi, hogy felemeljem. Végig kell néznem, hogy fejecskéjét, hátát, mindenét megütve esik vissza a földre a meghiúsult kísérletek után.

Még egy utolsó elszánt mozdulat és SIKERÜLT!

Már teljesen kimerülve rogyik le mellém és elgyengült kis testével szorosan mellém tapadva, próbálja kezemet nyalogatni.

Vígasztal!!!!!

Öltözni kezdek, Ő nem mozdul. Bezzeg máskor, ha csak közelítettem a szekrényhez már búsan nézte minden mozdulatomat, mert tudta, hogy rövidesen egyedül marad, és megint hosszú órákon keresztül várnia kell az ajtónál, el nem mozdulva egy centit sem!

Hát, igen! Már nehezen szűrte ki lépteim zaját az örökké nyüzsgő lépcsőházi frekvencia-kavalkádból.

Most is néz. Ő már mindent tud!

Mélyen, kérdőn, fáradt belenyugvással kéri, hogy még csak egy kicsit maradhasson az ágyamon, csak még egy kicsit érezhesse jól ismert szagomat, csak még egyszer takarjam be szeretett kis plédjével, csak még egyszer…

Szeptember 14. délután 4 óra… A nagy fehér autó pontosan érkezik.

Mélyen, kérdőn, fáradt belenyugvással kérem, hogy csak még egy kicsit maradhasson, csak még egy kicsit érezhessem jól ismert szagát, csak még egyszer betakarhassam a kis plédjével, csak MÉG EGYSZER!

Sötétbarna urna a kezemben, még langyos, mint a levegő.

A taxis nem kérdezi hova vigyen.

Este egy jól ismert szagú pléddel takarózom.