A töltött káposzta mellékhatásai...

Nézzétek el nekem, hogy nem tudok olyan formális lenni, sőt fennkölt sem eléggé, mert annyi, de annyi mindent szeretnék mondani...

Hol is kezdjem...

 

Gyermekkoromban, mindig nagyon vártam a telet, a tiszta, szépséges havat, a csendet, a szoba melegét, a halk duruzsolást, ami a rádióból szűrődött, és én akkor nagyon boldog voltam itt belül, látjátok, mutatom...

A Karácsony, bármilyen szerény is volt, de a varázsa az engem egekig emelt, bár amúgy sem jártam soha a földön...

 

Felnőttem, és még mindig várom a telet, a tiszta, szépséges havat, a csendet, a szoba melegét, a halk duruzsolást, ami a rádióból szűrődik ki, és halkan ring körülöttem, jön velem mindenhova, a konyhába, együtt keverjük az ételt, vagy éppen lefotózzuk a varjút, aki minden évben eljön, és a megszokott ágon ülve néz, talán beszélgetni szeretne Ő is...

 

Az imáim sem formálisak, hiszen minden mozdulatommal,m gondolatommal, tettemmel megszólítom, hálát, és köszönetet érezve, amikor ébren vagyok, vagyis mindig...

 

Ezt azért mondtam el most Nektek, mert csapongok, erről is, arról is mesélnék...

 

Arról, hogy fő a töltött káposzta, és, amikor elér az orromig illata, akkor kibuggyannak a könnyeim, mert otthont érzek, igazit, elképzeltet...

 

Nem a gyermekkorra gondolok, hanem az én mesémben, álmaimban létezőre, ahol a szeretet, mint legszebb bútordarab, legkényelmesebb szék, és legmelegebb ágy adna örömöt a benne lakóknak...

 

Na tessék, már megint egy könny...

 

Nem zavarom el, dehogy zavarom, hiszen mindig velem van, vannak...

 

Most ki kellett mennem, megrázogatni finoman a fazekat, amibe fő az, amiről beszéltem...

 

Fura szerzet vagyok én, elismerem, mert bizony volt már olyan, hogy az utcán, és éppen egy szép templom előtt, kihallottam valami keringőt, és először csak szolidan, alig láthatóan tettem lépéseket, de mikor már nem bírtam magammal, átadtam minden gátlásomat a zenének, és elkezdtem táncolni, boldogan, egy szép nyári alkonyon...

Sok turista jár abban az utcában, akik rám mosolyogtak, és fölkérték a párjukat, jajj, hát most már nagyon sírok, szóval táncoltak, táncoltak, és én boldog voltam...

 

 

Most is az vagyok, mert velem lesz a Karácsony, szépséges, Karácsony...

 

Mikor olvastam a verseiteket, akkor rácsodálkoztam, a lelkekre, a szépre vágyó, a jót akaró, csodálatos lelkekre.

 

Szívből, és szeretettel untattalak Benneteket, remélve, hogy nem égett meg a beigli, vagy nem szaladt a tej világgá, mert , ha én egyszer elkezdek mesélni, annak messze a vége...

 

Talán mégsem annyira messze...

 

Megköszönöm azt, hogy egész évben velem voltatok, megértettetek egy ilyen elszállt, és kicsit tán bohókás teremtményt, aki vagyok...

 

Kedves Kis Játszótársaim, ha nincs is hó, képzeljük el, hogy van, ha nincs is béke, képzeljük el, hogy van, ha elsietett az idő, állítsuk meg, és hívjuk el egy finom vacsoraasztalhoz, biztosak lehetünk abban, hogy elfogadja, és velünk marad, főleg, míg a desszert nem lép színre...

 

Bocsássátok meg nekem azt, amit én most itt műveltem, de ilyen az én természetem...

Elég neki egy finom töltött káposzta illat, és máris elszabadul a képzelet, alig érem utol...

 

Talán nem is akarom!

 

 

Legyen áldott béke, és szeretet az ajándékotok, 2019. Szép Karácsonyán is!

 

MINDENKIT ÖLELEK, ŐSZINTE KAROKKAL!