Keila blogja

Leprás magány, 

Hagynom kell kifolyni.

Kezemmel összegyűjteném

a megmaradt időt -

Beváltanám találkozásra.

Mint meg nem született gyermek -

az olvasatlan szó,

Sötétté dermed

bennem a ma.

Ünnepelnek. Szemek tapadnak rám.

Becsukott, szépet képzelő szemek.

Engem nem látnak. Nem hallanak!

Gondolataim szétfolynak értetlenül,

Egy sem ér el szívükig. 

Magányosan szabad vagyok,

Láthatatlan ember. Kószálhatok

álmok, szerelmek között, 

Botolhatok emlékekbe, zuhanhatok a nemlétbe...

Mindenki másfelé néz...

Ünneplik fiatalságomat.

Utcákat tépnék a holnap térképén feléd  - 

Hisz ma is irányvesztetten álltam a döntés sarkán.

De félek, hogy meglátnám ahogyan kabátzsebemből

Fájón lógna ki múlttá zsugorodott életem.

Talán még éveket is elszórnék könnyedén:

Elhasználatlan időben gazdag vagyok.

S csak percekre terveznék előre...

Percek ma veled, majd bűnhődő holnapok.

Csak felejteni nem tudok.

Nem tudlak.

Titkolni, vágyni Téged,

A holnap térképén  

Tépni utcákat feléd - 

Te megtennéd? 

Elrepedt az akarat. 

Az időből kispóroltad a reményt. 

Tagadni kár, de szükséges. 

Elmarad. Elmaradsz.

Szavaidból szűrcsölgettem…
Egyet, kettőt le is nyeltem.
Láttam magam a szemedben,
Magamnál oly sokkal szebben,
Érzem ahogy szádban nevem
Percről percre hívóbban cseng.

Álmodj rólam még ez egyszer,
Képzeleted hadd öltsem fel,
Nyúlj utánam éhes vággyal,
Követelj az éjszakának,
Terítsd forrón rám a múltat,
Mondd, hogy kettőnké a holnap!