Kedvenceim

A szerelem misztériuma

Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy keresed a lehetőséget a találkozásra. Beszélni akarsz vele. Mindegy miről, csak beszéljetek. Aztán már azt sem. Csak látni akarod. Tudni, hogy arra jár, amerre te. Lesed a pillanatot, hogy mikor futhatnál össze vele. Csak egy köszönés, egy pillantás, egy mosoly erejéig. Neked ennyi is elég.

Ha megkapod, kitárul a világ. Azt érzed, hogy mindenre képes vagy.

Semmi másra nem vágysz csak egy kis házikóra valahol mélyen bent az erdőben, ahol csak ketten vagytok. Te, meg ő. Nincs külvilág, nincsenek problémák, nincsenek határidők. Egyáltalán semmilyen idő nincs. A tűzhelyen halkan forr a teavíz, a kandallóban ropog a tűz, ti meg ültök a fotelban egymással szemben és beszéltek. Mindenről. A világról, az életről, a boldogságról, a bánatról, a haragról, a szeretetről. A végén meg már nem is beszéltek. Csak ültök. Lehunyjátok a szemeteket, és láttok. Éreztek. Látjátok a másik gondolatait. Érzitek az érzéseit. És ez valami mérhetetlen békével, és boldogsággal tölt el.

Közben felforr a víz. Föláll, teát készít. Neked. És tudod, hogy az a tea csak a tiéd. Csak neked szól. Mámorosan kortyolod, és a melege átjárja testedet, szeretnéd, ha örökké tartana. Ha örökké itt lehetnétek, és beszélhetnétek. Tudod, hogy lehetne. Tudod, hogy sosem fogynátok ki. Sosem válnátok unalmassá a másik számára. Tudod, érzed, mert te magad vagy.

A másik ember is te vagy. Látod benne jövőbeni önmagadat. És látod, hogy ő is múltbeli önmagát látja benned. Tudod, hogy tökéletesen ért, és megért. Tudod, hogy sosem fog kinevetni. Hogy bármit elmondhatsz neki, bármit megoszthatsz vele, legjobb tudása szerint fog válaszolni. És azt is tudod, hogy amit mondani fog, az neked a legjobb. Még ha akkor, és ott nem is értesz egyet vele. Egy csoda. Egy példakép. Egy ikon. Te magad. A jövőd.

Aztán furcsa gondolataid támadnak. Arra gondolsz, hogy jó lenne ha beteg lenne. Mert akkor ott lehetnél mellette, és ápolhatnád. Vagy arra, hogy szeretnéd egyszer rajtakapni, hogy sír. Hogy gyenge. Mert akkor ott lehetnél, és a válladra borulna. Lesed a pillanatot, hogy mikor zökken ki önmagából. Mikor veti le az álarcot. Csak egy pillanatra. Neked ez is elég lenne. Ha csak egy percre beláthatnál a maszk mögé, neked az lenne a világmindenség.

De tudod, hogy ehhez idő kell. Sok idő. De te türelmetlen vagy. Nem bírsz várni. Ezért lesed minden lépését. Ezért kutatsz utána. De nem leszel okosabb. Aztán beszélsz róla. Mindenkinek, mindenhol. Így próbálod betölteni azt az űrt, amit a hiánya okoz. Tudni akarod a más véleményét. A más szemszögét. Azt várod, hogy valaki rosszat mondjon róla. Hogy megvédhesd. Hogy kiállhass mellette. Ha pedig valakitől azt hallod, hogy ez a pillanat csak a tied volt, csak neked szólt, akkor letagadod. Lehetetlen. De belül valahol te is tudod, hogy igaza van. És a lelked újabb energiát kap. Újra szárnyal.

Pedig messze vagy még a közelségtől. De te nem akarsz tolakodni. Nem akarod kiadni magad. Még nem. De kívülről fújod minden mondatát. Pláne amit neked mondott. Rólad. Az életedről. Az életéről.

A többieknek elegük van. Unják. Nem értenek. Nem értik, hogy mi olyan különleges benne. Olyan megkapó. Próbálod visszafogni magad, de nem megy. Bocsánatokat kérsz. Aztán már azt sem. Nem érdekel a mások véleménye, és nem érted, hogy miért nem látják ők azt, amit te. Miért nem érzik azt, amit te. Akárhogy is töröd a fejed nem találod a válaszokat. Csak azt tudod, hogy neked szükséged van rá. Hogyha elveszítenéd őt, akkor a világodat veszítenéd el. És ezt nem teheted.

Ezért, bár nehezedre esik, de behúzódsz a sarokba, és vársz. Vársz, amíg ő is azt érzi, amit te. Vársz, amíg ő is rájön, hogy fontos vagy neki. Hogy nem tud elengedni. És mikor ez bekövetkezik, akkor felrobban a világ, de te felülről nézed mindezt. Vele. És nevettek a markotokba, és boldogok vagytok, hogy léteztek egymás számára. Hogy megtaláltátok egymást.

És beköltözök az erdő mélyére a kis kunyhóba. És forr a teavíz, pattog a tűz a kandallóban, ti pedig ültök egymással szemben a fotelben, és beszéltek, beszéltek, beszéltek…

/ számomra ismeretlen /

Volt egyszer egy madár.

Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd további hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni. És egyedül érezte magát.

És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem."

A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és foglya lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta barátnőinek, akik azt mondták:

" Neked aztán mindened megvan."

De szép lassan különös átalakuláson ment át: most, hogy teljesen az övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezi létének elemét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. A nőt, már nem is érdekelte többé, s csak annyit törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a kalitkáját. Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. Ha elgondolkodna rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje. A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél? - kérdezte a halált.

"Hogy újra együtt repülhess a madaraddal"

- felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig repüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele.

/P. Coelho/