Katka69 blogja

Katka69•  2020. november 4. 18:01

Karácsony

Zsuzsa idegesen toporgott a folyosón. Kilencre volt időpontja, már tíz óra is elmúlt és az orvos még sehol. Megígérte kislányának, hogy gyorsan visszamegy hozzá. Ahogyan visszaemlékezett annak sápadt, megtört arcára könny futotta be a szemét. Egy anyának nincs annál nagyobb fájdalom, mint szenvedni látni gyermekét.
Végre befutott az orvos.
• Sajnálom, hogy várnia kellett, de sürgős műtét jött közbe.
• Semmi baj, doktor úr! Lényeg, hogy már itt van! – mondta az asszony, miközben az orvos irodájába léptek.
• Foglaljon helyet. – mutatott a doktor az egyik székre.
Egy papírlapot vett elő, és pár másodperc hallgatás után közölte a diagnózist, amitől Zsuzsa annyira félt.
• Sajnos beigazolódott a gyanúm. Leukémia. – mondta a férfi együttérzőn.
A nővel megfordult a szoba.
• Az, az nem lehet! Tudom, sokat betegeskedett Bogi mostanában. Sokszor megfázott, no de ez! Biztos benne? Nem téved?
• Higgye el asszonyom, én lennék a legboldogabb, ha azt mondhatnám. Ám az eredmények nem tévednek. Ráadásul a leukémia egyik agresszív fajtája támadta meg a kislányt.
• Mik a túlélési esélyek? – kérdezte Zsuzsa, rettegve a választól.
• A gyerekeknél a túlélési esély 75%. Ám minél hamarabb el kell kezdeni a kemoterápiát!
Bogi hősiesen viselte a kezeléssel járó nehézségeket. Az angyali arcú, kék szemű kislány barna loknis haja teljesen kihullt a kemoterápia következményeként. Kedvenc ünnepe a karácsony volt. Minden évben nagy izgalommal készült rá. Alig várta, hogy szüleivel feldíszíthesse a házat, szenteste pedig a fenyőfát.
Hat éve minden értelmével, komolyan nézett édesanyjára.
• Anya. Én nagyon beteg vagyok, ugye?
• Beteg vagy, igen. De erős kislány vagy és tudom, hogy együtt legyőzzük ezt a kórt.
A kislány nagy, gyönyörű kék szemeit anyjára szegezte. Pár másodpercig némán nézett rá, majd megkérdezte:
• Anya! Ugye meg fogok halni?
Zsuzsának minden idegszálával uralkodni kellett magán, hogy a kislány előtt ne törjön ki zokogásba.
• Dehogy kincsem, dehogy! Azért vagy itt a kórházban, hogy a doktor bácsik meggyógyítsanak. Ugye drágám? – fordult a nő az éppen belépő férjéhez.
A férfinek is könnyek csillogtak a szemében.
• Hát persze szívem! – ölelte meg feleségét Levente. – Nem is engedném, hogy az én kis hercegnőmnek bántódása essék.
• Akkor feldíszítjük majd együtt a házat? – kérdezte csillogó szemekkel Bogi. – Nem sokára karácsony.
• Naná! – kiáltott fel az apja. – Tudod, hogy nélküled milyen ügyetlen vagyok.
Könnyes szemmel, nevetve emlékeztek vissza a tavalyi karácsonyra.
Hamarosan eljött a karácsony. A kislányt haza engedték. Azt mondták majd a két ünnep között megkapja a következő kezelést.
• Olyan jó lenne, ha esne a hó! – kiáltott fel a kislány. – Utoljára még látni szeretném a havat. Talán ha látnám elhinném, hogy a következő karácsonykor is veletek leszek.
A szülők összenéztek. A meteorológia csak január elejére jelezte a havat.
• Megnézem milyen az idő odakint. – jegyezte meg Levente.
Mikor visszatért nagy örömmel mondta.
• Nagyon csúnya felhők gyülekeznek az égen. Szerintem ebből hó lesz. Van kint egy kis dolgom. Nem sokára visszajövök.
Bogi kettesben maradt a szobában az édesanyjával. Kicsit gyenge volt mostanában. Az ágyban feküdt, mikor hirtelen felkiáltott.
• Nézd anya! Havazik!
Csillogó szemekkel nézte, amint az ablak alatti fű lassan fehérré változik. Pár perccel később visszajött az édesapja.
• Apa, apa! Igazad lett, tényleg esett a hó.
Zsuzsa szeretettel nézett férjére. Amikor a kislány nem látta kivett Levente hajából egy tollpihét.
Bogi az nap éjjel nagyon rosszul lett. Szülei kétségbe esve rohantak vele a kórházba.

Egy év telt el. Ismét eljött a karácsony. Zsuzsa ült a feldíszített karácsonyfa mellett és lassan lefolytak a könnyei az arcán.
• Ne sírj drágám, vége van! – simogatta meg felesége zokogástól rázkódó vállát.
• Igen, tudom. Ám ha arra gondolok, hogy mennyire másként is történhetett volna!
Akkor Zsuzsa érezte, hogy két vékonyka kéz öleli át.
• Ne sírj anya! Nézd! Esik a hó! – nézett bele anyja könnyes szemeibe Bogi.
A kislány az ablakhoz rohant. Arcát az üveghez nyomta. Fején már pelyhedzett selymes, barna haja.
Az udvaron hatalmas pelyhekben esett a hó. Az igazi.

Katka69•  2020. október 25. 15:49

Válaszút

Ági mérgelődve nyomta ki az ébresztőt a telefonon. Gyűlölt korán kelni. A mellette alvó férjére nézett.
– De jó neki, aludhat ameddig akar! – gondolta magában.
Lajossal 20 éve voltak házasok. Nem volt eget verő nagy szerelem az övék, legalábbis Ági részéről. Ő, csupán menekülni akart otthonról. Nem akarta tovább hallgatni a részeges apja üvöltését.
Mikor leérettségizett igent mondott Lajos házassági ajánlatára. A férfi 10 évvel volt idősebb nála, az anyjával élt. Oda költözött hozzájuk a kis parasztházba. Az anyósa nem igazán szívlelte, pedig ő megtett mindent, hogy a kedvében járjon. Elvégezte a házi munkát, művelte a kertet, ellátta az állatokat. Az idősebb asszony mégis mindenbe belekötött. A férje pedig nem védte meg feleségét sohasem az anyjával szemben.
Mindig azt mondta, hogy örüljön, hogy itt lakhatnak, nem kell albérletet fizetni. Az asszony addig noszogatta, hogy a spórolt pénzükből és kölcsönből öt év után elköltözhettek a saját házukba. Egy csendes utcában találták ezt az ikerházat. Egy idősebb házaspár lakott az ház másik felében. Nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttük az elmúlt 15 évben. A bácsi időközben elhunyt. Ági sokat segített a magára maradt szomszédasszonyának. A féle fogadott anya szerepét töltötte be életében.
Ági lassan kortyolgatta a reggeli kávéját. Azon gondolkodott miért pont őt bízták meg a feladattal.
– Más is betaníthatná Zolit, nem igaz, hogy mindig nekem kell ilyesmivel foglalkozni. – morfondírozott magában.
Már 10 éve dolgozott a gyárban, felettesei nagyon meg voltak elégedve munkájával. Zolit látásból ismerte már két éve. A férfi akkor került a gyárba, csak másik részlegre. Eddig még csak köszönő viszonyban sem voltak. Ám most megszűnt az a részleg és az ott dolgozó embereket szétszórták a gyár különböző részeire.
Mikor beért, Zoli már ott toporgott.
– Most biztosan a pokolba kívánsz! – mosolygott a férfi.
– Á, dehogyis – válaszolta a nő nem túl meggyőzően, majd elnevette magát. – Ennyire látszik?
A férfi vigyorogva bólintott. Mivel egy gépen kellett dolgozniuk a kínos csend elkerülése végett beszélgetni kezdtek. Zoli elmondta, hogy egy éve vált el, a volt feleségével elhidegültek egymástól.
– Tudod Ági, amikor lángol a szerelem még nem vesszük észre, ha nagyon különbözően gondolkodunk bizonyos dolgokról. Ám, amikor feloszlik a rózsaszín köd, ezek a különbözőségek bizony nagyon is számítanak.
– Igen, igazad van! – nyugtázta a nő elgondolkodva, miközben a saját házassága jutott eszébe.
Végül egész jól kijöttek egymással, egész nap volt közös témájuk.
Mikor Ági haza ért, megint a szokásos látvány fogadta. A mosatlan edények feltornyozva a mosogató tálcában. A koszos ruhák csak a szennyestartó mellé dobálva a fürdőszobában. A férje azt tartotta, hogy a házimunka csakis a nő dolga. Ennek megfelelően nem is vette ki részét belőle soha.
– Pedig nem vagyok cseléd! – dohogott hangosan.
Azt meg kell hagyni Lajos a házkörül mindent megcsinált. Ám az asszony úgy volt vele, hogy nem esne le a gyűrű az ujjáról, ha neki is besegítene. Hiszen ő is főállásban dolgozik, és neki is jól esne, ha pihenhetne kicsit. Így viszont mielőtt neki állt főzni, először eltakarította a disznóólat, amit a férje hagyott.
Elég későre járt, mire Lajos hazaért. Mikor meglátta a tűzhelyen a gulyáslevest és a lángost, ordítani kezdett.
– Már megint tészta? Megmondtam már, hogy nekem hús kell, hús! Hányszor mondjam még el, hogy bevésd abba a buta agyadba!
– Talán, ha kevesebbet innál, lenne pénz több húst venni. – jegyezte meg halkan az asszony.
– Még meg merészeled mondani, hogy mennyit ihatok? Ki vagy te? – kiabálta borgőzös hangon és elkapta a nő karját.
Az hirtelen kirántotta a szorításból, de meglátszott a férfi keze nyoma.
– Ez megint be fog kékülni, én pedig magyarázkodhatok újra, mi történt velem. – gondolta magában az asszony.
Férje mostanában elég sokszor jött haza kapatosan. Ági már azt a kevés szeretetet sem érezte iránta, mit elejében. Legszívesebben elvált volna, de hát nem volt hová mennie. A ház árának feléből úgy sem tudott volna magának venni semmit. Ezért hát, maradt. Lajos sosem dicsérte meg. Ha fodrásznál volt, észre sem vette. Már nem érezte magát nőnek mellette.
Másnap reggel is Zolival dolgozott együtt. Amikor egyszer nyújtózkodott a nő, a férfi észre vette a kék foltot a karján.
– Veled meg mi történt? Talán csak nem…
– Beütöttem – válaszolta gyorsan.
A válasz gyorsasága és a nem túl meggyőző hanghordozásra Zoli felkapta a fejét.
– Alig ismerjük egymást, de ha gondolod munka után beülhetünk egy kávéra és beszélgethetünk. Feltűnt már máskor is, hogy olyan ritkán látlak mosolyogni! Pedig nagyon jól áll. – jegyezte meg kedvesen a férfi.
A nő elpirulva fogadta a bókot.
– Még csak az kellene, hogy elkezdjenek pletykálni! Egy idegen férfival látnak és egyből kombinálnak.
– Csak egy ártatlan kávé lett volna. Ráadásul nem is vagyok idegen, hiszen munkatársak vagyunk. De ha nem, akkor nem!
Három hónap telt el, Zolival egyre többet beszélgettek. Nagyon sok közös volt bennük. Mivel egy részlegen dolgoztak, minden nap találkoztak.
Aznap az asszony mielőtt neki állt a házimunkának, átment a szomszédba. Marika néni éppen fánkot sütött. A konyhában szólt a lemezjátszó, mint mindig. Ági is szerette a régi, 60 -as évekbeli régi slágereket. Volt, hogy együtt énekeltek szomszédasszonyával. Ám most nem lett volna kedve dalolászni. Férjével egyre jobban megromlott a kapcsolata. Marika néni is észre vette, hogy fogadott lányának valami nyomja a szívét.
– Mi a baj gyermekem? – kérdezte kedvesen.
– Boldogtalan vagyok. – vallotta be halkan az asszony. – Lajos nem becsül semmibe. Bármit csinálok, mindenbe beleköt, semmi sem jó neki!
– Nem akartam én felhozni, de tudod nem valami vastag ez a közös fal. Sok minden áthallatszik. Sokszor hallottam, hogyan üvölt veled. Miért nem hagyod ott?
– Mihez kezdenék én egyedül? Csak ezt az életet ismerem. Ezenkívül mit mondanának az emberek?
– Mit érdekel téged, hogy mit mondanak az emberek! – méltatlankodott Marika néni. – Mire vársz? Egyszer majd a nyakad szorítja meg, nem a karod!
– Úgy látszik nekem ez a sors jutott! – mondta halk, beletörő hangon a fiatalabb nő.
Újabb 3 hónap telt el. A házassága egyre rosszabb lett, Zolival pedig egyre közelebb kerültek egymáshoz. Az asszony már alig várta, hogy reggel legyen és mehessen munkába. Amikor meglátta Zolit, mintha pillangók repkedtek volna a gyomrában. Pirulva hallgatta a férfi mindennapos apró bókjait. Zoli nagy unszolására végre elfogadta a kávé meghívást a közeli presszóba.
– Ági, beszélnem kell veled! – fogta meg asszony kezét a férfi az asztalon keresztül.
Az szégyenlősen rántotta ki a férfiéből.
– Mégis mit csinálsz Zoli! Én férjes asszony vagyok!
– Igen, egy boldogtalan férjes asszony! – jegyezte meg halkan a férfi. – Ne mondd, hogy nem vetted észre, mit érzek irántad. Szerelmes vagyok beléd. Hagyd ott a férjed, hiszen rosszul bánik veled! Ígérem boldoggá teszlek!
– Mégis, hogyan tehetném ezt? Azt mondanák az emberek, hogy egy házasságtörő céda vagyok. Lajos kívülről játssza a minta férjet. Senki sem gondolná róla, hogy milyen ember valójában.
– Fontosabb az emberek véleménye, mint a saját boldogságod? – mondta kicsit csalódottan a férfi. – Én minden esetre itt foglak várni este 6-kor. Ha nem jössz el, tudni fogom, hogy a férjed választottad. Akkor felmondok, és elmegyek a városból. Soha többé nem fogsz látni. A döntés a kezedben van! – ezzel felállt az asztaltól és ott hagyta a könnyeivel küszködő nőt.
Ági tudta, hogy Lajos aznap későn fog hazaérni. Kivette a bőröndöt a szekrényből, és az ágyra téve csak nézte.
– Istenem, most mit csináljak? Válasszam a viharos házasságom, és akkor nem leszek az emberek szemében házasság törő. Esetleg válasszam Zolit és a csendes boldogságot? Kérlek adj egy jelet!
Alig gondolta végig, a szomszédból halkan, de jól hallhatóan felhangzott a régi bakelit lemezről a régi dal.
– ”Minden asszony életében van egy pillanat, úgy szeretne olyat tenni, amit nem szabad…”
Ági sokáig ült a fotelban és sírva nézte, amint az elektromos óra villogó számlapja 18 – órára vált

Katka69•  2020. augusztus 4. 20:41

Egy nyári nap

Nyár volt. Széna illatú, perzselő sugarú nyár. Emma akkor végezte el a 8. osztályt. Gyűlölte az általános iskolát. Társai sokat csúfolták alakja miatt. Mi tagadás volt rajta súlyfelesleg, ám ez nem lehetne ok a gúnyolódásra. Ám a gyerekek már csak ilyenek. Ha valaki kilógott a sorból ilyen, vagy olyan ok miatt, azt egyből célba vették.
Nagyon fájtak a gúnyolódó szavak. Mégsem mert visszaszólni akkor sem, mikor malacnak, disznónak nevezték. Szerencsére véget ért a szenvedése, befejeződött az iskola. Ez egyrészt megnyugvással töltötte el, más részt aggódással. Mi lesz, ha a középiskolában folytatódik ez a kínzás.
- Á, ez még messze van! - nyugtatta meg magát.
Egyedüli mentsvárként a könyvekbe menekült. Imádta a szerelmes könyveket. Ezekben olyanok voltak a hősnők, amilyen ő sosem lehet. Mégis jó volt olyanná válni, még ha csak az álmaiban is. Nagymamájához készült. Általában minden nyáron ott töltötte az egész szünidőt. Ott még sosem érte semmilyen atrocitás külseje miatt. A környékbeli gyerekeket ismerte kisgyermek kora óta. Ők elfogadták olyannak, amilyen volt.
Mikor megérkezett, nagymamája szeretettel üdvözölte.
- A kedvencedet sütöm.
- Érzem! - válaszolta a lány.
Már messziről megcsapta orrát kedvenc almás pitéje ínycsiklandozó illata.
- Nagyon meleg van kicsim! - simogatta meg fejét a nagyija. - Nyugodtan menj le addig a tópartra. Úgy is hűlni is kell neki, ha kisül.
A tópart tele volt gyerekekkel. Felfedezett néhány ismeretlen arcot is, de nem volt benne emiatt semmilyen félelem. Egészen addig, amíg közelebb érve az egyik új fiúnak fel nem harsant a hangja.
- Nézzétek már! A víziló jön fürdeni!
Emma szemét ellepték a könnyek. Úgy érezte megfosztották a menedékétől. Már itt is elkezdődött a gúnyolása. Könnyes szemmel megfordult, és elindult haza.
Ám akkor egy másik fiú az ujjak közül kivált a tömegből.
- Gyere vissza nyugodtan! - fogta meg a lány kezét.
- Nem, inkább haza megyek.
- Ne törődj vele, majd én elintézem.
Ezzel oda ment a hangadó fiúhoz és megszorította a karját.
- Kérj bocsánatot!
- Ettől? - mondta lenézően Emmára pillantva. - Mi lesz, ha nem?
Ekkor Emma megrémülve tapasztalta, hogy nekitámadt megmentőjének, az a fiú, aki kicsúfolta őt.
Ám az gyakorlott mozdulattal elhajolt az ütés elől, és hátra csavarta a másik fiú kezét.
- Bocsánat! - sziszegte az fogai között alig hallhatóan.
- Ezt senki sem hallotta!
- Bocsánat! - mondta most már hangosan, mire elengedte a karját.
Ezután megszégyenülve eloldalgott a tópartról a barátaival együtt.
- Egyébként Dani vagyok. - nyújtotta kezét a lánynak.
- Emma. - mosolygott az vissza hálásan. - Miért védtél meg? Hiszen nem is ismersz!
- Valóban nem, de én is átmentem már ezen.
A lány végig tekintett Dani kisportolt, izmos testén. Az látva a lány csodálkozó arckifejezését, elnevette magát.
- Nem mindig néztem így ki. Régebben én is túlsúllyal küzdöttem, engem is sokat bántottak emiatt. Azóta nem tudom elviselni, ha valakibe belekötnek a súlya miatt.
Emma most nézte meg jobban lovagját. 3-4 évvel lehetett idősebb nála. Jó, ha a válláig ért. Szőkésbarna haja alól mosolygott rá, meleg, barna szeme.
Időközben haza értek. Nagymamája érdeklődve nézte a párost.
Mikor a fiú elment Emma elmesélte a történteket.
- Még szerencse, hogy ő megvédett. Nem értem miért kell bántani a másikat.! - tördelte kezét nagymamája.
Emma többször találkozott Danival. Rájöttek, hogy sok közös van bennük. Szívesen töltötték együtt idejüket. A lány el sem hitte, hogy a fiú érdeklődik iránta, még ha csak barátként is.
Egy alkalommal az egyik romos ház udvarán megláttak egy cseresznyefát. Roskadozott a gyümölcstől. Dani belógott, és csent maguknak egy kicsit az édes csemegéből.
A magot ujjai közül lövöldözte szét, mikor az egyik eltalálta a lány mellét.
Emmának egyből lángba borult az arca.
- Eltaláltam! - mondta nevetve a fiú.
- Nem is! - ellenkezett vérvörös arccal a lány.
- De, láttam!
- Na és mi van benne?
- Semmi! - vigyorgott kaján mosollyal az arcán a fiú.
Időközben eljött a lány névnapja. Dani két puszit akart nyomni a lány arcára, miközben átadta az ajándékát.
Ám az valahogy elrántotta arcát, és az egyik puszi a lány ajkát érte. Az egyből vörös arccal szabadkozott.
- Ne haragudj, véletlen volt! Tudom, hogy csak barátok vagyunk..Eszembe sem jutna, hogy valaha is több lehetne köztünk ennél.
- Igen sajnos, ezzel tisztában vagyok! - felelte a fiú lehangoltan.
Emma felkapta fejét a szokatlan hangsúlyra. Látta, hogy Dani szokatlanul komoly.
- Tényleg nem vetted észre Emma?
- Mit? - kérdezte az félénken.
Csak reménykedett a válaszban, de nem hitte, hogy mégis az lesz, amire annyira várt.
- Többet jelentesz nekem, mint egy barát. Bár csak 2 hónapja ismerlek, de ezt még nem éreztem senki iránt. Szeretlek!
- Én is szeretlek! - válaszolta a lány. - Ám nem is mertem remélni, hogy te ezt viszonozod!

Emma megsimogatta kislánya arcát.
- Ez volt az a nyári nap, amikor rájöttünk apáddal, hogy nekünk csak együtt folytatódhat az életünk.
Ezzel szeretettel nézett Danira, aki már 20 éve volt a férje. Aki még most is ugyanúgy szerette feleségét, mint az első napon.

Katka69•  2020. július 7. 20:34

Új nap

Egész nap te jártál az eszemben. Reggel mire felébredtem, már elmentél. Megsimogattam a párnát, mely még őrizte a fejed nyomát és a hajad illatát. Tudom, hogy voltak gondjaink mostanában, de hát kinek nincsenek. Két éve vagy a szerelmem, az életem párja. Az utóbbi időben sokat kellett túlóráznod. Reméltem azért, hogy a mai napot nem felejted el. Ma van az évfordulónk.


Mikor beértem az irodába, a legjobb barátnőm Adél, már várt. Az asztalon ott volt a gőzölgő fekete. Talányos tekintettel nézett rám.

  • Ideges vagy?

  • Kicsit igen!

  • Miért?

  • Tudod ma van az évfordulónk. Mi lesz, ha Bence elfelejti? Reggel úgy ment el, hogy semmilyen üzenetet nem hagyott. Egy kis célzást vártam volna, hogy ő is készül.

  • Miből gondolod, hogy elfelejti?

  • Éppen egy kis hullámvölgy van a kapcsolatunkban. Kicsit furcsán viselkedik mostanában.

  • Szerintem ő is valami meglepetésre készül. Nehezen lehet titokban tartani előtted bármit is.

Abban a pillanatban jelezte a telefonom, hogy üzenet érkezett.

  • Biztosan ő írt! Te meg itt emészted magad.

  • Valóban. Azt írja fontos megbeszélni valója van velem estére. Legyek otthon időben.

  • Na látod! Te meg aggódtál, hogy elfelejti. – jegyezte meg barátnőm. – De te is készülj valamivel.

  • Persze, hogy készülök. A kedvenc ételét főzöm, meg sütök valamilyen sütit is. Úgy is csak este ér haza, lesz időm mindenre.

  • Én a helyedben valami szexi fehérneműt is vennék. – kacsintott rám Adél. – Lehet, hogy a kezed is megkéri? Két év után, már éppen ideje lenne!

  • Örülnék neki. Lehet, hogy emiatt túlórázott annyit mostanság? Nem is tudom. – bizonytalanodtam el. – Olyan feszült volt az utóbbi időben.

  • Te mindenben rémeket látsz! – torkollt le Adél. – De most már menj dolgozni, mert a főnök kinyír.

A nap gyorsan eltelt. Hazafelé bevásároltam. Megvettem még azt a bizonyos csábos fehérneműt is.

Rendbe vágtam a lakást. Megfőztem és szépen megterítettem az asztalt. Virágcsokor, gyertyák, borospohár. Minden a helyén volt. Az étel a sütőben, hogy meleg legyen, mikor megérkezel. Megfürödtem, hajat mostam, kicsinosítottam magam. Neked. Azért, hogy a tűz újra azzal a lánggal égjen, mint kapcsolatunk hajnalán. Akkor még nem tudtunk betelni egymással. Azóta kicsit lanyhult a lángolás, de még mindig szeretjük egymást és ez a lényeg. Éppen elkészültem, mikor hallottam a kulcscsörgést a zárban. Te ledobtad cuccaidat az előszobaszekrényre. Kicsit idegesnek tűntél.

  • Szia drágám. Milyen napod volt? – kérdeztem, miközben egy csókot nyomtam ajkadra.

Te csak futólag viszonoztad. Ezt betudtam annak, hogy izgatott vagy a mondandód miatt. Elvégre nincs minden nap lánykérés. Visszagondolva feltűnhetett volna, hogy megütköztél a terített asztal látványától.

  • Ülj le! Azonnal hozom az ételt.

  • Hagyd ezt most. Mint írtam, fontos megbeszélni valónk van.

Hangodból egyszerre éreztem ki zavart és elszántságot.

  • Azért egy csokor virágot hozhattál volna. – futott át az agyamon, de gyorsan el is hessegettem. – Elvégre a gyűrű a zsebedben is elfér.

Idegesen elkezdtél fel – alá járkálni. Rá is csodálkoztam milyen édes vagy, mikor zavarban vagy. Kis mosollyal az arcomon vártam a vallomásod. Megkaptam! Bár nem egészen azt, amire számítottam. Vagyis egyáltalán nem azt. Ültem a széken és te hirtelen mellém ültél.

  • Tudod Gina, hogy fontos vagy nekem. Nagyon szerettelek.

Mintha egy hideg fuvallat megérintette volna a szívem.

  • Mi ez a múlt idő? – kaptam fel a fejem. Időm se volt reagálni, te már folytattad.

  • Hidd el én mindent megpróbáltam, hogy helyre jöjjön a kapcsolatunk. De ez nem megy tovább. – bökted ki határozottan.

  • Tessék? – néztem rád értetlenkedve. – Mi nem megy?

  • Ez az egész. Mi. Szerelmes lettem.

Hitetlenkedve néztem körül. Szinte vártam, hogy felbukkanjon a semmiből egy kandi kamera. Mindenki nevetne, te is és elővennéd a zsebedből a gyűrűket. Nem így történt. Látszott az arcodon, hogy nagyon is komolyan beszélsz.

  • Te pont a mai napot tartottad a legalkalmasabbnak arra, hogy ezt közöld? – néztem rád megütközve.

Nem ismertem rád. Hol van az az ember, akivel életem elmúlt két évét töltöttem? Akkor észre vettem egy furcsa fintort az arcodon. Hiszen te nem is emlékeztél milyen nap van ma. Ültem a széken magamba roskadva, és nem hittel el, hogy ez az egész velem történik.

  • Azt sem tudod milyen nap van ma, ugye? – jegyeztem meg halkan.

  • Így utólag már rájöttem. Kérlek ne haragudj nem volt szándékos.

  • Ne haragudjak. – ismételtem szavaid, mint egy papagáj.

  • Kérlek mondj valamit. Kiabálj, ordíts velem, de ne légy ilyen kimért. – kérleltél.

  • Még is mit mondhatnék? Gratulálok. Te már eldöntöttél mindent. Kár a szóért!

  • Én sem így akartam. De az érzéseimnek nem tudok parancsolni.

  • Azt megkérdezhetem ki a nagy ő?

  • Egyik kolléganőm.

  • Szóval evégre volt az a sok túlóra mostanában. Én hülye pedig azt hittem nekem akarsz valami meglepetést adni. Bár végül is sikerült. Igaz, be kell valljam teljesen másra számítottam.

  • Nem akartalak megbántani. Fontos vagy nekem! – néztél rám nagy, bánatos kutya szemekkel.

  • Igen, észre vettem mennyire.

  • Sajnálom, hogy így alakult. Én most elköltözöm.

Azzal bementél a szobába és kivetted a szekrényből a bőröndödet.

  • Á, szóval már össze is pakoltál. Akkor menj! Tűnj el innen.

Kinéztem az ablakon. Egy autó volt a ház előtt. Rájöttem, hogy ő várt rád kint.

  • Sajnálom. – mondtad újra, miközben kiléptél az ajtón.

A szavaid halkan ejtetted ki, mégis visszhangzottak fejemben. Több óra telt el, mióta az ajtó örökre bezáródott mögötted. Én csak bámultam ki az ablakon. Arra eszméltem, hogy hajnalodik.

  • Egy új nap! – nyugtáztam magamban. – Az első nap nélküled!


Katka69•  2020. június 25. 14:35

Ilyen szép a világ

Zita az újságot lapozgatta, mikor hirtelen megakadt a szeme az egyik gyászhirdetésen. Milyen régen kereste a képen látható idős hölgyet! A kedves, mosolygós arc ugyanaz, mint ami azon a bizonyos nyári napon rátekintett a villamoson. Alig egy éve történt.

Kemény időszakon ment keresztül abban az időben. Állását elvesztette, az élete szerelme pedig aznap hagyta el. Tele volt adóssággal, teljesen reményvesztettnek érezte magát. Már egy ideje észre vette magán a depresszió tüneteit, ami akkor teljesen elhatalmasodott rajta.

Szinte semmit sem érzékelt a külvilágból. Magába roskadva ült a villamoson és csak bámult ki az ablakon. Észre sem vette, amikor a könnyek lassan végig peregtek az arcán. A lánchídra igyekezett.

  • Jobb lesz ezt a kínlódást befejezni! – gondolta magában. – Úgysem fogok hiányozni senkinek. Egy lépés. Csak egyetlen lépés és örökre vége ennek a rémálomnak.

Észre sem vette a néni mikor ült le mellé. Hirtelen érezte, hogy valaki megfogja a kezét.

  • Mi a baj kedves?

A hang irányába fordult és megpillantotta a bársonyos orgánum gazdáját. A néni pontosan úgy nézett ki, mint ahogy az ember egy nagymamát elképzel. Ősz haja lágy hullámokban keretezte kedves arcát. Mosolygó kék szeme a az ő tekintetét fürkészte.

  • Remek hallgatóság vagyok. – szólalt meg az ismeretlen idős nő újra.

A fiatalabbik pedig úgy érezte, mintha egy gát átszakadt volna benne. Csak úgy dőlt belőle a szó. Maga sem értette mi az oka, de megbízott ebben a kedves ismeretlenben. Minden búját – baját elmesélte neki. Mikor befejezte hatalmas megkönnyebbülést érzett.

  • Tudom, hogy közhelynek fog hangozni amit mondok, de ahol isten becsuk egy ajtót, kinyit egy másikat. Nem szabad feladni. Olyan szép a világ. Menjen haza, aludja ki magát. Meglátja holnap más színben fog látni mindent. – bátorította a Zitát az idős nő.

A lány megkönnyebbült, hogy elmondta azt, ami bántotta. Még pár percig beszélgettek. Zita nem gondolta, hogy csupán egy beszélgetéstől ennyire megtud könnyebbülni. Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette a néni mikor szállt le. Akkor döbbent rá, hogy még a nevét sem kérdezte meg.

Felment a hídra pont úgy ahogyan eltervezte. Nézett lefelé, de már nem érzett késztetést, hogy leugorjon. Furcsamód megnyugtatták az idős asszony szavai. Most már biztos volt benne, hogy neki is ki fog nyílni az a bizonyos másik ajtó.

Haza ment és régóta először, nyugodtan végig aludta az éjszakát. Pár nap múlva az egyik újságban felfedezett egy álláshirdetést. Pont a képzettségének megfelelő volt. Legnagyobb meglepetésére fel is vették. Sokkal magasabb fizetéssel, mint az előző helyén. Így az anyagi szorítás enyhült életében.

Az egyik munkatársával egyből egy hullámhosszon voltak megismerkedésük kezdetétől. A barátság szép lassan szerelemmé alakult. Már 5 hónapja alkottak egy párt, de mintha egész életükben ismerték volna egymást.

Minden nap kereste azt a kedves arcot a villamoson, akinek köszönheti, hogy nem adta fel. Ám sajnos soha többé nem látta. Meg szerette volna neki köszönni, hogy reményt adott neki pár kedves szóval.

Most pedig a gyászhirdetés fényképén nézett vissza rá. Elhatározta, hogy elmegy a temetésre. Ha másképpen nem tudta megköszönni kedvességét, megteszi így. Beült a terembe, ahol az elhunyt lett felravatalozva. A néni lánya megható beszédben búcsúzott édesanyjától. Elmondta, hogy aki csak ismerte szerette, mert mindenkihez volt egy kedves szava.

Mikor vége volt a búcsúztatásnak mindenki kiment a teremből, csak ő ült még mindig a helyén. Az elhunyt lánya akkor oda lépett hozzá.

  • Elnézést, hogy megkérdezem, de ki ön? Mindenkit ismertem, de önre nem emlékszem. Ismerte édesanyámat?

  • Nem, nem ismertem. A mai napig még csak a nevét sem tudtam. – felelte Zita.

  • Akkor nem értem...-- nézett rá kíváncsian a másik nő.

  • Neki köszönhetem az életemet!

Ezután Zita elmesélte a villamoson történteket.

  • Sajnos életében nem tudtam megköszönni neki amit értem tett. Így most önnek köszönöm meg. Köszönöm, hogy az édesanyja megértéssel fordult felém életemnek abban a nehéz időszakában. Köszönöm, hogy megmutatta, hogy sosem szabad feladni. Köszönöm, hogy miatta újra észre vettem, hogy ilyen szép a világ!

A novella egy, az interneten olvasott történet alapján íródott.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom