Karsai_Tibor blogja

Meggyötört éjek és átizzadt
hajnalok, vajon hol és ki vagyok?
Álmok sűrű ködében tapogatva,
botladozva, olykor térdre rogyva
bolyongok, nem is hiszem el
sokadjára, hogy még itt vagyok.

Láttam, amit a szemeim engedtek,
és tudtam, mindig több - a látványtól
teljesebb az egész, a minden, az élet,
ahol csakis vendégként láthatom
magamat, és tisztelettel köszönök be
minden teremtett lénynek, remélve
az örök, bonthatatlan egységet.

Nincsen más, csakis a lélek szeme,
mi átenged minden látott képet,
nem hisz varázslatban, hamis,
mutatott képben, szűrőjén
nem hatolhat át más, csak a tiszta,
áhított, felszabadító lét együtt
Megélése...

Hosszú volt az út és gödörből,
gödörbe vezetett felettes énem
az arc nélküli senki.
Sok és az emberi időszámítás szerint
múló idő is kevés volt, hogy
tudjam mit miért és hogy.

Hűvös téli reggelen tudatlan bolyongás
helykeresésben, cél a célban jelentél meg,
nem tudtam ez mit is jelent.
Ész és szív küzdött egymás ellen,
harc a tudat és háború az előítélettel
szemben, mind veszteség volt az erkölccsel ellent.

Örvényként szívott be sértett, vérző lelked
adtam mindazt mi óvhat, felemelhet.
Leküzdve magad a sok tabut mit a
cudar közeg beléd vésett, adtál szerelmet,
s általa számomra az örök létet.
Egy délután egy éjszaka döntött el mindent.

Azon az éjszakán a miénk volt a világ
és mégsem, test a testben te és én
beteljesítettük mindazt mi az élet, s
egymás nélkül nem. Fáradt öntudatlan
álmomból arcod a hangod ébresztett fel,
mint a holt ki feltámad éledtem meg.

Veled ébredni a csoda, mit a tudat nem
foghat fel, te vagy napom, éltetőm
mi ha nincs a vég a pusztulás jön el.....

Ember ki vagy áthat a vágy
mind mi vagy az érzet hat át.
Vágysz minden jóra, mit az élet ád,
ám nem éred utól, mint a vadász
leginkább űzött, nemes vadát.

Eláraszt, megmérgez tévútra visz a vágy,
mögötte kevés a realitás,

megleled léted a sors folyamát,
mi elvisz oda hol még senki sem járt,
rájössz, hogy a vágy nem más,
mint illúzió, mit képzeted ád..

Itt van a csodás világ és a nap
mi a kezdetektől süt le ránk.
Ki mondja meg mit ér e talány.
Ember tömegek, nációk mind a születettek
itt vannak, válaszra várva pihegnek.
Ki lesz ki elmondja mi végre teremtek.
Hiába a csodás természet ember ki ma
uralkodsz, vigyázz poziciód félre ne értsed!
Kutatva keresi az ember a faját, eredetét
mit sosem látott  senki, nem más
mint nyomasztó lidérc.

Őrűlt gondolat, balga nyomkeresés csak a múlt
a jelen nélküli jövőért nem más, mint részeg szédelgés!

Ölni állatot, pusztitani az ugye született jogunk,
felélni életet adó föld anyát a gondoskodót van jogunk?
Fájdalom mit az ember okoz tudott dolog, a bolygó
min élünk oly sok jelt adott, mégsem éri el a sziv a tudatot.
Ki mondja el mindazt mi az otthonnal felelősség tudatra hoz,
ki lesz ki jót tisztességet hoz?
Az élet nélkülünk is jön és alkot ki mondja meg,
mit visz a folyam, s lényege mit hordoz..

Nézz- nézz körül itt vagy ez az élet
a sok közt egy parányi igéret.
Itt vagy megjöttél méricskélnek,
mutassd meg hát tündöklő fényed!
Kérnek és követelnek annyi mindent
tőled, nincs ki meghallgatna téged

Múlik az idő és vele léted, itt vagy
kérded vajon miért is élek.
Itt és most ez a te időd éld- érezd
vagy hát ám a miértje olykor nem kimél
szorongatva, fojtogatva késztet.
Itt a mostban ne add fel kérlek,
lássd be utad, a sziv hangja hajtson előre!
Csak az a pillanat tiéd, mi a szeretet
órájában tért meg.