Negyvennyolc. Ès mègis.

Negyvennyolc. És mégis.

Negyvennyolc lettem.

Nem volt dobpergés, csak reggeli fény

egy csésze kávé peremén.

És valami csend-

olyan, amit csak akkor hallani,

amikor Isten odahajol.

A testem már nem vitatkozik velem.

Ő tudja, mennyit vittem.

Már nem kérdez, csak néha reccsen,

mint öreg fa az erdőben:

„itt vagyok még.”

Néha hittem,

néha csak vittem magamat,

mint aki nem ismeri a térképet, 

de megbízik abban,

hogy van egy kéz,

ami tudja az utat.

Nevettem is. Sírni is tudok.

A kettő között már nincs harag.

A múlt nem ellenség, csak tanító-

és néha tréfamester,

aki eldugta a kulcsokat.

Isten nem szólt hangosan,

de ott volt mindenhol:

egy gyermekmosolyban,

egy el nem mondott mondatban,

egy „nem baj, menj tovább”-ban.

És most itt vagyok.

Negyvennyolc évesen.

Nem félek.

Csak élek.

Mert tudom,

valaki velem járt az úton,

még akkor is, mikor azt hittem,

egyedül ballagok a porban.