KalmarKriszti blogja

Kalmàr Kriszti: Talán csak fikció 

Talán fikció, talán èdes álom,

hogy a Bèke Istene rám találjon...

Ne trombitával, ès ne pergő dobbal,

jöjjön el tavaszi, lágy fuvallattal!

Járja át lelkemet rózsa illatával,

ringassa testemet angyalok dalával!

Most kinyitom az ajtót, áradjon a fèny!

Isten mindig Isten. Most ès mindörökké.

Telihold 

Teliholddal keringőző

varázslatos csillagok

gyertyafüsttel hozzád szállnak

kèrèsek ès sóhajok.

Gyertya füstje köddé válik

reggel már a fèny ragyog

zúzmarával üzen Isten:

Kèzen foglak, itt vagyok!

Korai ősz

Sàrguló, vén idő 

megpihen az arcokon,

mesélnek az évek

verejtékes ràncokon.

Emlèkeket felidézve 

jàtszik el a képzelet,

hogy szerettél s szerettek-e,

minderre csak ékezet.

Kispadon a falevél 

egymagàban üldögél,

madàrfüttyöt lombok között 

lassan már csak a múlt zenél.

Megpihen a termèszet is,

levetkőzve álmodik,

szèp tavaszról, forró nyàrról,

hol virág bontja szirmait.

A valóság nèlküled 

Mint bújós gyerkőc, aki még emlékszik előző,

megfejtetlen léteire, s most tàrsat imígy lát:

csak simogatva a selymes lelked gondolok én rád.

Bár kifeszített, párás képzeletem puha vászna 

szép szavak oltárán felajánlott áldozat. Égő,

hamvas mézízű emlékünk rút tükör éle.

Mégis: az àlom rejtett vágyak felfedezője,

éjjel túl szabadon kószáló és zabolátlan.

Csakhogy most ébren nem kellek, hát ezután nem 

kell nekem álmom rózsaszirom köntösbe takarva.

Napfelkelte

A felkelő Nap
Holdnak hátat fordított,
sosem békülnek.