Kalliope titokblogja

felfal a félelem
tort ül a véremen
szétszaggat szerteszór
lelkem csüng mindenhol

álmodni nem tudok
húznak a távolok
szív dobban felsikolt
éjem csak szürke  folt

novembert sodor a délután
december baktat az ősz után
fénytelen szürke nappalok
a magány csendje most hátbadob

ködfelhőt szuszogó éjek
falnak támasztott percek
üvöltést vágyó kedvet
cseppentenek belém

(miért ő s miért nem én)

egyedül voltam. nem magányos.
az éj barát és átölel.
karjában jó pihenni el.
egyedül voltam és tán mégsem
és ettől soha nem is féltem.
jó volt nagyon a napokon
suhanni át meséken.
egyedül lenni néha áldás.
nem sír a perc, nem bánt a fájás
és csak magamnak rajzolgatok
egy szebb és boldogabb napot.

aztán jött ő és átrajzolta
életem képét újra naponta.
és én csak ringtam boldogan.
közös rajzunknak szárnya van.
aztán hogy elveszett a kréta
hogy hová azt senki sem tudja
nincs rajz már. tán csak álom.
de most hogy végleg itt hagyott
most tényleg magányos vagyok.

ha nem mondod ki nem igaz
de a szó ez a kis pimasz
valóságossá igazítja
nem lehet már vonni vissza

ha nem mondod nem létezik
és bár hiába kérdezik
nem tudom és nem értem
hogy akkor mitől féltem

csak ne nyisd ki a szemedet
halántékon az ereket
a feszültség úgy kidagasztja
repüljünk el a virradatba

Pillanatnyi álom, zsebei dagadnak.
Benne tolong minden perce az elmúlt napomnak.
Hogyha végigveszem, hogyha újraélem,
nincs benne semmi különös. Én mégis úgy érzem,
furcsa látomások: ujjal tenyérbe rajzolgat
halvány, vékony reményt a reszketeg holnap.
Szemem ki is pattan, madarak kánonban
hiredtik az új nap hírét. Itt vagyok magamban.
Napom arcán szeplő - vagy májfolt - a magány.
Írok néhány sort magamnak majd rímel is talán.
(igáslónak perec kockacukor helyett)
Kimért lassú léptet diktál. Semmi nem siettet.

***

Eredetileg a megadott szavas topikba szántam ezekre a szavakra:

pillanatnyi, pattan, tenyérbe, kánonban, zsebei, furcsa, szeplő, igásló, perec, siettet