Kalliope titokblogja

Jártam, léptem,
néztem, féltem
míg nem Voltál
én nem éltem!

szíveink vágyják az enyhet
míg deres éjben remegnek
lebbennek tűzszínű álmok
apró boldogságvirágok

fénybe fakul a sötétség
felettünk ringat a kék ég
ezernyi felhőcskepászmát
szebb idők reménye jár át

vége lesz egyszer a télnek
napjainkba beférnek
mézízű édes csodák
üdvözlégy boldogság

ajkunk szélén
kunkorodik boldogság
szempillánkon
hintázik tünde fény
közöttünk nincsen már
- eltünt a távolság -
történetünk valódi
szerelmesregény

szóltál hozzám,
s hangod mint simító bársony
puhán átkarolta fázó mindenem,
érintettél szóval,
majd lágy simítással
örömtüzek gyúltak,
mikor megfogtad kezem
széppé varázsoltad életem

Gyöngéden átkarolt
és vezetett az éj,
nem ért hozzánk többé
már semmi égi fény.

Siklott a smaragd utakon,
repített már tovább,
s én tudtam jól,hogy vége lesz:
eltűnik a Világ!

Ében sötétség körbefont,
csókolta hunyt szemem,
és lassan, lágyan ringatott,
nem tudta senki sem...

(de akkor, ott ismertem meg,
milyen a szerelem)

Mikor vihar csavarja a fákat,
mikor feketén ásít az ég,
mikor földig hajlítja a nádat,
a mindent taroló hideg szél

- kérlek, gondolj rám!

Mikor csitult az ég haragja,
mikor szendereg az álmos hold,
mikor csillaggal tűzdelt kalapja
szemébe csúszott mázolt folt

- akkor gondolj rám!

S ha már eltűnt a világból a lélek,
ha tudod, hogy egyedül úgy félek,
ha fontos hogy Tőled mit kérek
s szeretnéd, hogy hozzád érjek

- mindig gondolj rám!