Kalliope titokblogja

Szakajtónyi magányom
életre cseréltem,
vígan lubickolok
szemeid tüzében.

Néha még azt álmodom,
az ágy üres mellettem,
akkor felriadok,
s Hozzád bújok csendben.

Poklokra kívánnám ezt a nyűgös napot,
mert csigalassúsággal telik az idő,
izzó kanóccal vert gyújtóbomba vagyok,
szerintem fülemből mindjárt füst tör elő!
 
Szegény mutatókat hajszolnám az órán
-futnék való világból karjaidba már-
gúnyosan döcögnek, nem figyelnek most rám,
lám, napom kötelesség-kalitkába zár.
 
Estefelé hangod megváltó zenéje
csordogál mint hűs patak - fülem issza már,
felhívsz, és itt lebeg 'közeled' reménye:
 
fátyolozza szememet könnyes csillanás.
Eláraszt szerelmed édes égi fénye
-lásd, már időm is szalad - boldog villanás!

Már tavaszt lélegeznek a dombok,
és nyarat álmodik az éj,
fáinkon még nincsenek lombok,
de nem fázol már sokáig - ne félj!

Még fakószürke hályogot visel,
és dideregve néz le az ég,
hajnali gondolatokra köd szemel
- szívünk már májusi lánggal ég!

Szavak
hullnak
a mélybe,
örömöt
súgnak
az éjbe.
Angyali,
tiszta
a táj ma,
csillagot szül,
sugarába
olvaszt
holdam...

Pihenj!
most
boldságidő
van!

Lassan féltérdre ereszkedve
hajol a domb fölé az este,
nesz sincs - a csendbe belefáj,
jégkönnyeket sír a néma táj.

Gyémántcsillag tűzdelte bársonyég
magára vonja felhőköpenyét,
távolról felhangzik egy dallam
szél dúdol kopasz fák közt halkan.

Falak mögött lapít hiányod,
arcomon kuporog simításod,
-nekem s neked már egy a gondolat-
fülemben érzem bársonyhangodat.

Éj közepére szenderül a vágy,
a test csitul, már nem hevíti láz,
álom egyensúlyoz szunnyadó szíven,
s a hajnali zugokban remény pihen...

***

A külön töltött hétvége hozadéka  (mert PöttömPötty-hétvégém volt :))) )