Kalliope titokblogja

csendül, hallom,
villan, látom,
ez nem álom:
érzem, élem
- már nem félem
holnapom -
mosoly símul
arcomon,
boldogság ül
szívemen,
behálóz
a szerelem

szívemre indát sző szerelmed
lelkemet kötöd édes szóval
álmomat ellepi egészen
a feléd szálló sóhaj

ablakba könyököl az est,
nem hallasz semmi neszt,
az égen némán ül a hold
- imént még csillagot dalolt -

most csendben nyújtózik a táj,
millió ezüst szikra - fáj,
sajog, hogy véget ért a nap,
belőle csak emlék marad

de holnap újra záporoz
fejünkre napfény, és öröm,
s hogy már így élhetem napjaim,
azt Neked köszönöm

vigyázz a pillanatra
vigyázz, mert elrepül
egy mosoly elég szívemnek

- köszönlek -

Félálomban osonva, jégvilágban,
kézen fogva együtt lépnek reggelek
- ég szélén rózsafény pirkadat rian -
még csendes álom libben fejünk felett.
 
Ha nézel, s nézlek, nem érzem - nincs hideg,
hisz bennünk lobog az érzés parttalan,
karunk helyett szemeink ölelkeznek,
éj emléke rajtunk lopva átsuhan...
 
Csend van. Csak lépkedünk tovább a hóban.
Lassítunk - hiszen már felénk integet
zajos napunk ígérete távolban...
 
Picit lehunyjuk szemünk, és kék eget
hiszünk fent egy pillanatra, álmodva
- a sarkon túl a valóság kéreget -