Kalliope titokblogja

Ősz baktat a járdaszélen,
holt levelek tengerében,
föntről csüngnek fellegek,
alattuk a táj remeg...

 Hideg napok sora - fázom!
Előkerül nagykabátom
- benne múlt emléke bújt -
nyáridő a nincsbe hullt...

 Futnak szelek, futnak álmok,
ködből ki már nem találok
- gyere, fogd meg két kezem,
vezess édes szerelem!

Hallgatásnyi távolságot
feszít közénk az éj,
szemünk zárul, és eltűnik
körül most minden fény.

Szusszan az árny, osonva lép,
sarkokba ül talán,
majd hirtelen egy moccanás
a szekrény oldalán.

Mi lehet az, hallod te is?
- ó, hiszen alszol rég -
puha neszek kúsznak felém,
jövök, követlek én...

Enyém az éjfél hallgatása,
mikor meglibben függönyöm,
s szememre hull a pára...

Tiéd a hajnal selyemlépte,
mikor álmodból riadva
nézed: pírt fest az égre...

De az éj csodája csak miénk:
egymás szívéhez vágyón bújva
csillagmosolyt hint ránk az ég!

gondolat,
mely puha érintésedet gondolja,
lágy öröm,
mely melegét lelkembe gombolja,
szenvedély,
mely karjainkat egymásba kulcsolja,
vágyódás,
mely hevít - ajkunkat egybeforrasztva
boldogság,
mely örök, tiszta, és végtelen,
ringató,
bódító, szédült szerelem

Szavakra vágytam,
mik elvezethetnek
oda, hol baj nem ér,
te elmondtad szép meséd,
s azóta tudom: az élet szép!

Szárnyalni vágytam,
s te megtanítottál
szárny nélkül repülni,
karjaidban nem érhet semmi,
oly csodás együtt lebegni!