Tüzijáték

Tűzvirágokat festett homlokára az est.
Az ég mint egy hímes kendő, s nézem
- most újra gyerekkoromat élem -
piros, majd zöld és fénylő ezüst
- nem kaparja torkomat a füst
(csak a sírás - mert te nem láthatod)
sóhajnyi fények, szikrázó csillagzáporok,
szelíd szívek, körök, ellipszisek
- az ég alján irígy holdsarló fityeg:
most nem ő a főszereplő a fenti színpadon -
hogyha vége az egésznek, felét itt hagyom
lelkemnek - biztos vagyok, az égig repül...
A rakpartnak síkos kövén álmos béka ül.
Reám bámul nagy szemével: "Mit csodálkozol?
Tudod jól, ha hazaértél, ott senki se vár,
innentől az életed üres, kihalt, sivár"
Nem törődöm e szavakkal. Nézem a csodát.
Ma a mélybe taszítom a fájdalom havát.
Titokban én abban bízom:  te is lested ám,
felhő szélén üldögélve - s most szíved vidám...