Többé már

Arannyal szegett felhők sora:
Gellérthegy tetején fénykorona.
Alant a Duna csak hömpölyög,
agyamban megkopott ó-film pörög.

Két ember kéz-kézben csak andalog.
Nem látja más őket: hűs csillagok.
A vén hold biztatón rájuk nevet,
angyalok vigyázzák lépteiket.

Hol van a boldogság, merre lehet…
Rám mostmár vénséges hold sem nevet.
Kezemet nem fogja…messze van már…
Magába karolta látóhatár.

Emélke csupán mit dédelgetek.
Kék égről csillan tekintete -
felhő szélén ül, lefogadom,
arany-mosolyt röppent némely szavamon…

(egy a baj: én többé nem láthatom)

****
Tegnap este a 2-es villamosról elém táruló kép inspirálta - az elejét...aztán a többi csak úgy jött (ahogy szokott)...

****