Parázzsá csitult (szonett)

Lángok ölelte katlan volt lelkem,
tűzvörösbe játszó fény, ami fáj,
vagy tán kápráztató angyali táj.
Szikraeső özönlik most bennem.
 
Parázzsá csitult, bárhogy szerettem,
eltűnt ki meggyújtja, nincs aki vár.
Szegény kis szobám kietlen, sivár,
tüzemet rég hamuba temettem.
 
Füstje kaparja, szorítja torkom,
könnyem is hullik - magamban mondom:
aludj, s álmodban az ő képe vár!
 
Majd ha az őszből siklunk a télbe,
felnézek lentről a magas égre
- ott a tűzgyújtóm, onnan néz le rám!