Kalliope titokblogja

valaki letörölte a csillagokat az égről
s én bolyongok éjben, mely csillagtalan
valaki ellopta a rétről a színeket
jeges és szürke - fázom így magam

Egyszer azt mondtad nekem:
"a szeretlek csak velünk rímel"
- milyen igaz, csak most tudom,
áthajolok a távolon,
feléd nyúlik féltő karom,
elringatlak a holnapon.

nyugtalanság vérzik
az égbolt alján
sivár éjszakámba
méreg vegyül
kerülnek messze
a mézízű álmok

gyűrött gondolatok
törik oldalam
a hajnal messze van

csontketrecbe rekeszt a félelem
szorongásom függ rozsdás szegen
kampóval akaszt rám súlyokat
posvánnyá rútítja álmomat

csak halkan merem kimondani még
egyszer tisztul felettünk az ég
(nem zuhoghat mindig ránk eső)
lelkem mélyéből fény szökken elő

bevilágítva lágyan földet, eget
horizontról boldogság integet
hidd el múlni kell már a rossznak
mert nekünk jót tartogat a holnap

azt hittem vagyok
és tudtam: te is vagy
s ha mi ketten együtt vagyunk,
már nem érhet el a fagy
nem fújhat szélvihar,
mert szívünk ellent tart
nem nyelehet el a vízözön
hisz oly közel a part

(hidd el nem lesz baj)