Kalliope titokblogja

Kék szemed mosolya
s kávéillat ébreszt,
úgy szeretem én ezt,
s nem unom meg soha!

Nem unom meg soha
- úgy szeretem én ezt:
kávéillat ébreszt,
s kék szemed mosolya!

Fényeket simított homlokomra már.
Távol, hegyek hátán ragyog szemhatár.
Égi gyöngyök hulltak lelkem színpadán:
csodaország kapuja kitárulva vár.

Távolba görögtek bánatos ködök.
Szám sarkán egy huncut mosoly lődörög.
Ízlelem a napfény aranyló borát,
dudorászva indulok utamon tovább.

Integetnek felém boldog fellegek,
ott fentről a napfény rám tavaszt nevet.
Gondolatban én már hozzád símulok,
mert símulni - hozzád bújni igen jó dolog!

Békét akarok, és csendet,
fényeket álmodó kedvet,
rétet, melyen szellő kerget
virágszirmot, és szerelmet.
Vágyselymet, és izzó lángot,
égig futó boldogságot,
két karodba igazodva
elfeledni a világot...

(...és eztán mindig versbe fogalmazom, mit szeretnék - hátha mindig beteljesül ;) )

Titokőrző éj
illan a dombokon.
Mellettem emlék szendereg.
majd átoson az álmomon
vágyszikrát hordoz tenyerén.
Pislog pár csillag.
Lassan megvirrad.
Utolsó álomdallamot zongoráz
a szél a fák levelén.

Ez is véget ér.
Szivárog árnyak közé a fény,
s vele az új remény.

Ölelésbe öltöztettél
sok-sok boldog éjszakán,
karjainkat egybefonva
ringtunk el a szél szaván.

Reggel felé álomfátyol
óvatosan borult ránk,
szívünk összedobbanása
a mi legszebb muzsikánk.