Kalliope titokblogja

Álmodtam hatalmas szőlőfürtöket,
s hogy föntről árad langymeleg.
A nap nem bújt el, itt ragyog.
De egy csak az, mit jól tudok:
ez álom volt csak. Egyszeri.
A nap már nem süt. Nem meri
megtörni felhők paplanát.
A kályha most már jóbarát.
Mellé ülök. Hozzá bújok.
...és szőlőfürtöt álmodok...

A szürkület felfalta a tárgyakat,
szobám a lámpa fénykörébe zárt,
az íróasztalom lett a világ.
Csak fantáziám kapott szárnyakat,
s fény-pókhálója rám tapad.

Belül figyel egy cseppnyi értelem.
Már csak a fény mutatja: itt vagyok.
Kint fehők mögött morzéznak most is csillagok.
A billentyűzet segít énnekem
lerajzolni kifakult életem.

De csend van. Mély. Csak szív dobog.
Enyém az?..vagy már álmodok?
Nekem üzen a dobbanás talán
e szürkeségbe fúló éjszakán.

(2020 október 19. éjjel)

Nem hiszek istenben.

Sokáig nem is gondolkoztam ezen, mert egyszerűen nem volt része az életemnek.
Most viszont, hogy magam mögött tudom életem nagyobbik részét az összes vacaksággal, amik történtek velem, rájöttem: azért nem hiszek benne, mert ha azt gondolnám, létezik, és mindezek ellenére hagyta megtörténni ezt a sok posványt, akkor semmiképpen sem jó!
Pedig sokkal jobb nekem azt hinni, hogy egyszerűen semmi nincs, és csak nem volt szerencsém, mint ha azt gondolnám, hogy van egy mindenható de rosszindulatú megfoghatatlan lény, aki úri szeszélyből rontotta el az életemet…
 

szívből soha nem imádkoztam
magamban a sorsot elátkoztam
az én istenem meg sem született
kérek végre egy kis szünetet

ami csak jó volt az életembe'
belefér mind beteg szívembe
minden szépség ott belül dobog
én meg itt kívül magam vagyok

"Én úgy hallgattam mindig, mint mesét"
a nyári esték csendes sóhaját,
mikor titkokat suttognak a fák,
s a szellő fogja mindük lombkezét.

Én dúdoltam még akkor is ha fájt,
ha távolba futott minden remény,
ha kihunyni látszott az utolsó fény,
kicsúfoltam az ijesztő halált.

Most ott kint ezer tücsök hegedül,
és itt bent senki nem fogja kezem.
Kik olvassátok, szurkoljatok nekem
"hogy ne maradjak egész egyedül."

Az első és utolsó sort József Attila: Én nem tudtam című verséből kölcsönöztem.