Kalliope titokblogja

magatehetetlen porosodnak
az emlékek. sarokba gyűrte magát
a bánat hogy ne lássam. de érzem.
árnyékban és a fényben.

Lusta ujja félrepöccent
felhőket és ködgomolyt,
őszi kedve bánatot rejt,
esőkönnyet, nem mosolyt.
Hogyha mégis felvidul még,
napfényt biggyeszt homlokán
októberi ritka kék ég.
Én meg állok mostohán.
Nyár ellibbent, szürkeség vár,
vacognak a díszletek.
Jókedvem is messze jár már.
(belül őrzök kincseket)

Lángemlékű fénylő szép napoknak

mára már csupán a füstje száll.

A sarkokon talán még meg-megtorpan,

majd véglegesen elsuhan a nyár.

Az ősz kabátja rozsdabarna kelme,

zsebében köd s esőfelhő lapul.

Lelkében titkon fényvirágok kelyhe

bomlik, de kívül szürkeség az úr.

Az idő ballag - lépte sárba tottyan,

csak néha éri áldott napsugár.

 Fák dideregnek, s én is egyre jobban.

Tudom, lassan tél jeges álma vár.

Lélegzetfojtva vár
a vidék csak lapul,
derengés kúszik át
távolban hanyagul.

Harmatcsepp függ s figyel
a friss fűszál hegyén,
- bárcsak egy fénysugár -
ennyi a zöld remény!

Arany glóriát lehel
a domb fölé a nap,
majd feljebb araszol,
s fák lombja lángra kap.

csillagok gyűlnek az égen
álom hintáz a fényen
lángot vet heve lobban
elbúvik a sarokban
érzések csak a csendben
surranak a szívekben
lágy halkuló dobbanásban
égig szökő csoda vágy van