A kimondhatatlan

Ha ki tudnám mondani, már nem is lenne.
Ha hangba tudnám önteni, búcsút énekelne.
De nem tudom, belémfagyott, és fojtogat
(szívem szegény csendben dúdolja hangodat)

Gyanútlan teszem-veszem dolgomat,
fejem üres - kerül minden értelmes gondolat.
Egyszercsak itt van, szólít, rám kiált.
Lelkemre aggat koloncként ólmos hiányt.

Felszaggat minden beheggedt sebet
- arcomba dob édes emlékképet - veled.
Majd színeimet sivár feketébe rontja,
mindenemet múlás árnyékába fonva.

Így telnek napok, hónapok - veledtelen.
Hiányod mérge egyre gyűlik szívemen
- és titkon, néha-néha  rejtett sarkokon
szürkülő nyári port rugdal a fájdalom.