A halál és én

Első halott az életemben édesapám volt.
Szívemben ő lett a legelső fénylő fájdalomfolt.
Tízéves gyermeki eszemmel nem is értettem
miért hogy elragadta tőlem valami végtelen.

Aztán még két év sem múlt, követte nagymamám,
nem tudta elviselni, nem akart túltenni a fián.
Karomban tartottam, fogtam, miközben küszködött
de beteg szíve győzött - s lassan elszállt a felhők fölött.

Keresztmamám következett...sokat játszott velem
aztán egyszercsak elaludt - siklott a fényeken.
Tizenhat voltam, tudtam már: többé nem játszhatok.
Egyre több kedvest szippantottak el az égi távlatok.

Aztán jöttek nyugodtabb évek: szerelem, két gyerek.
reméltem megkímél, nem háborgat - szép csendben élhetek.
De hirtelen támadt, elvitte másik nagymamám.
Így életem tovább pergett már nagyszülők híján...

Aztán megint egy nagy döfés: szép volt! ha cél szívem...
Felkapta, pördítette, nincs sehol - férjem, szerelmem, mindenem.
Maradtam egyszál, s két kamasz - ó, kérlek, mondd miért?
Az éjben fájás fosztogat, nappal magány kisért.

Év év után társas magány. Nőttek a gyerekek.
Az idő lassan kilopta lelkemből a színeket.
A sors ilyen, és rendbe' van - előbb az egyik szállt
a szerelem karjába, majd a kisebb is tovább állt.

Rímekbe fontam életem, terült a szép szövet.
Fonala simult pontosan, de néha hurkokat vetett.
Egy cseppnyi hurkon megakadt a kedves szép szeme,
onnantól kezdve követett kéklő tekintete.

Egy pár lettünk - el sem hittem: én meg a szerelem?
Ő átkarolt, és ringatott minket a végtelen.
Túl boldog voltam, úgy lehet - nem lett volna szabad...
Irigy a sors - lám, megrabolt: már egy szülőm se maradt...

Édesanyám is elhagyott...várta az égi táj!
Neki ott jobb, én jól tudom. Csak az én szívem fáj...
De megmaradt a kéz melybe bátran kapaszkodok,
mely megmutatta: ha fáj is a szív, ragyognak csillagok!

Ez is sok volt... Nem érdemlem, hogy itt légy mellettem.
Valaki úgy gondolta "fenn", hogy túl jó vagy nekem.
Elcsábított, meghódított, már mosolyogsz ott fent.
Nekem maradt az emléked, s a fényes végtelen...