Intés a múltból

 

’ysa, ki napon ëmdöl az gyimilcstűl’

Szóla a tanítás az idő mélyirül

De magyarnak ne mondja meg senki

Ha megtermett a fán, mit lehet megenni!

Mert keményfejű ő, régről nyakas fajta,

Azt gondolja senki nem foghat ki rajta.

Hisz villás a nyelv a kígyó szájában,

Vigaszt ígér sokszor az élet bajában.

Mert a gond az nő, mint alma a fán,

Jobb nem töprengeni mások panaszán.

 

A jó atyafiak ballagnak némán,

Kolompot követve az ökör nyakán.

Lesütött szemük, azt már nem látja,

Hová vezeti őket ökör gazdája..

Érvényesül náluk a csordaszellem,

A fontos az, hogy tanulni ne kelljen.

És eszik az igét, mint ló a zabot,

Elhiszik, hogy kapnak szebb holnapot

Nem kell szólni, csak bólogatni bambán,

Elhinni mindent mit sugall a kampány.

Mert akkor majd hull az égi manna,

Paradicsom vár a balga hadra,

Megkapod jutalmad majd az égben,

Csak tudd a helyed a földi létben,

Hajts fejet annak, ki az észt osztja,

Amint azt az ősi beszéd mondja:

 

’Ës szobadohhȧ űt ürdüng

ildetüitűl  ës pukul kínzatjátúl,

ës vezessë űt pȧrȧdicsum nyugalmȧba,

ës adjon neki münyurszág belé utat

ës mëndan jouban részt!’