K.R.Suto blogja

K.R.Suto•  2014. november 25. 15:11

A nyomorultak tündöklése és bukása 1. fejezet

A találkozás

 

 A zene szólt, és a fiú hallgatta. Nem látta a színpadot, a zenészeket, az énekest, de erre nem is volt szüksége. Nem volt pénze, és így esélye sem bejutni a koncertre, ám ha lett volna pénze, valószínűleg fontosabb dolgokra költi. Igen. Jól jött volna még néhány sör, esetleg egy pakli cigaretta.  Így azonban csak lehunyt szemmel üldögélt hasonszőrű társai között, testével ritmikusan mozogva az öreg Alice bömbölésére. A zene hatására az adrenalin buzogva tört fel benne. Nem véletlen, hogy szerencsésebb, avagy gazdagabb sorstársai odabent, a palánkon túl úgy ugráltak, üvöltöttek. Ez a zene pont arra volt jó, hogy felszabadítson egy nagy adag agressziót, melyet némi „pogó”-val rögvest ki is lehetett adni, már persze, ha az ember odabent volt a tömegben ahelyett, hogy kint üldögél, kezeit a lábai előtt összekulcsolva. Mert ez így csak elfojtás volt, amiért később nagy árat kell majd fizetni, és ezt a fiú is tudta…

 De egyelőre semmi se számított, csak a zene. A dübörgő, gyors ritmusú heavy metált hallgatva a fiúban lassan feloldódott a görcs, amit a hétköznapok okoztak. E pár órában el tudta felejteni iszákos apját, ritkán látott, szeretett anyját, félelmetes bátyját, és még azt is, hogy őt látszólag senki sem szerette. Bár voltak barátai, de még ők is furának, különcnek tartották. A lányok érdeklődését meg valahogy eleddig még sohasem sikerült felkeltenie, persze ezt nagyrészt a bátyjának köszönhette, aki mellett elszürkült az ő épphogy körvonalazódó jóképűsége. A lányok csak a fiatalabb Namreh fivért látták benne, akivel illik jóban lenni, ha az idősebb tesó közelébe akarnak kerülni. Pedig nem volt csúnya, és bármibe is kezdett, bizonyos visszafogott sikereket mindenben elért. Ám lehet, hogy épp ez volt a baj. Semmiben sem tudott a legjobb, de még csak a legrosszabb se lenni. Egész egyszerűen középszerű volt, akire senki sem figyel fel. Talán ezért érezte úgy sokszor, hogy nincs sehol sem igazán jelen, hogy az emberek számára szinte már láthatatlan. Jelentéktelenségének érzete pedig olyan tettekre sarkallta, melyek rendre bajba sodorták, és ez most sem lett másképp…

 Ahogy csendben üldögélt hagyva, hogy testét-lelkét átjárja Alice Cooper zenéje, hirtelen felfigyelt rá, hogy mindenki eltűnt. Kiürült a mögötte lévő villamosmegálló éppúgy, mint a füves terület, amely körülvette. Érzékei veszélyt jeleztek, de még túl tompán ahhoz, hogy bármit is reagáljon. (E tompaságban egyébként valószínűleg az elfogyasztott sörmennyiség volt a ludas.) Ám ha még nem is pattant fel, hogy elmeneküljön az ismeretlen vész elől, nem volt teljesen felkészületlen. Izmai megfeszültek, szeme a félhomályt fürkészte. Aztán meglátta a lányt…

 Szőkeségével, tejfehér bőrével úgy robbant bele az est szürkeségébe, hogy szinte bántotta a fiú szemét. Botladozó futása egyként mutatta fáradtságát, és kétségbeesését, éppolyan tapinthatóan, mint a mögötte trappoló két rendőr léptei a dühöt. A fiú nem sokat tétovázott. Amint a lány ellebegett előtte, az üldözői elé vetette magát. Az elől futó rendőr nem tudta kikerülni a semmiből felbukkanó fiút, megbotlott, és ezzel megtorpanásra késztette a társát is. Csak egy pillanat, de éppen elég idő arra, hogy a lányt felszívja az éj sötétje. S ez nem tette túl boldoggá a rend őreit.

 - Hát maga meg honnan a francból került ide?- kérdezte a magasabbik, az, amelyik az előbb kis híján hasra esett a fiúban. - No, mutasson csak valami igazolványt nekünk!

 A fiú belekotort a farzsebébe, majd a rendőr felé nyújtotta a személyiét. A zsaru átvette tőle, egy pillanatra belenézett, majd nemes egyszerűséggel behajította az iratot a mellettük lévő bokrok közé. Aztán, arcán csúf, kegyetlen mosollyal, újra megszólalt.

 - Utoljára kérem, uram: Igazolja magát!

 - De hát… - lépett előre a fiú, felemelt kezével egyszerre fejezve ki értetlenségét és felháborodását. A mondatot azonban nem tudta befejezni, mert az alacsonyabbik rendőr ökle az arcába csapódott. A hirtelen ütéstől majdnem hátrazuhant, de a ruhájánál fogva visszarántották. De így sem maradt sokáig talpon. A két rendőr önfeledt ütései szinte a földbe döngölték. Mikor már feküdt, a vasalt csizmák még néhányszor belemartak az oldalába, aztán a magasabbik rendőr lehajolt hozzá.

 - Soha többé ne jusson eszedbe akadályozni az igazságszolgáltatást, te féreg – lihegte bele a fiú fülébe. -, mert legközelebb nem leszel ennyire szerencsés!

 

Jó néhány percbe beletelt, míg ülő helyzetbe tornázta el magát, meglehetősen kínos percekbe. Nem vette számba sérüléseit, úgy vélte, egyelőre elegendő elfoglaltság az is, ha a vérző részeit ellátja. Papír zsebkendőt kotort elő farzsebéből, s közben azon gondolkodott, hogy ugyan mi a franc is ütött belé. Miért, kiért verette már megint össze magát? S egyáltalán, mi szükség volt erre a hősködésre?

 - Min töröd a fejed?- kérdezte egy hang, és amikor felnézett, a lányt látta maga előtt guggolni.

 - Csak azon – felelte kicsit kásás hangon. – Hogy milyen jól esne most egy cigi. Jól vagy?

 - Igen – válaszolt a lány, és közben előhalászott a zsebéből egy gyűrött doboz cigarettát. Egy szálat meggyújtott, majd a fiúnak adta. – S ezt csak neked köszönhetem. Ne hidd, hogy nem vagyok hálás érte!

 - Köszönöm!- a fiú behunyt szemmel szívta le a füstöt. Mikor újra kinyitotta a szemét, már-már mosolyogni támadt kedve. – Mármint a cigit. Megmentetted az életemet, szóval kvittek vagyunk.

 - Soha nem leszünk kvittek!- rázta meg a fejét a lány, hogy aranyszín haja csak úgy lobogott. – Amit tettél… ha te nem vagy, azok a barmok engem dekorálnak ki! És még csak azt sem tudom, hogy miért! Hiába igazoltuk magunkat, hiába mondtuk mindketten a barátnőmmel, hogy csak megálltunk egy percre a koncertet hallgatni, azzal fenyegetőztek, hogy bevisznek minket az Örsre. Ez elég kínos lett volna, mert apám biztos bucira verné a fejem, ha be kellene jönnie értem, de van ennél rosszabb is. Akkor ijedtünk meg igazán, amikor a két zsaru azt mondta, hogy elkerülhetjük ezt az egész procedúrát, ha kedvesek leszünk hozzájuk. Ekkor kezdtünk el szaladni, és úgy látszik, én jobban bejöttem nekik, mert engem kezdtek el üldözni…

 - Jól van, jól van – érintette meg a guggoló lány karját a fiú. – Már vége.

 - De ki tudja, mi történt volna, ha nem vagy itt?

 - Ez már nem számít. Itt voltam. Nyugodj meg!

 

 A lány olyan megrendítő hálával nézett a fiú szemébe, hogy az képtelen volt azt elviselni. Inkább lehajtotta a fejét, és a cipőjét nézegette. Aztán a lány olyasmit mondott, amire kénytelen volt újfent felkapni a fejét.

 - Megölelhetlek?- kérdezte könnytől fátyolos hangon. – Kérlek! Szükségem van egy ölelésre.

 Mindketten felálltak. A fiú kitárta a karjait, a lány pedig közéjük lépett. A szoros testi közelség, a lány melleinek nyomása a mellkasán, és az, hogy kezei a lány derekán nyugodtak, olyan észbontóan közel annak fenekéhez, heves erotikus izgalmat váltott ki a fiúból, amit semmiképpen nem tudott leplezni. Próbált hátrébb húzódni a csípőjével, és közben belesuttogta a lány hajába: - Ne haragudj!

 - Nincs miért haragudnom. Csókolj meg!

 A fiú örömmel engedelmeskedett. Csókjuk hosszú volt és szenvedélyes, és csak az vetett véget neki, hogy mindkettejüknek elfogyott a levegője. A lány ekkor egy kicsit bűnbánóan nézett a fiú szemébe.

 - Bocsáss meg! Elfelejtettem, hogy fáj a szád.

 - Nincs miért bocsánatot kérned – felelte a fiú kissé kábultan. Élete első csókja volt ez, és megrendítően jóleső dolognak bizonyult. – S nincs az a fájdalom, ami befolyásolhatná azt az örömet, amit a szád okozott.

A lány elmosolyodott, majd egy amolyan hála puszifélét nyomott a fiú arcára.

 - Megmentettél – mondta vidáman. – Ölelkezünk, csókolózunk, és még csak egymás nevét sem tudjuk. Én Lydia vagyok.

 - Szép név, illik hozzád – mosolygott vissza a fiú. – Engem meg Robert Namreh-nak hívnak, de az ismerőseim csak Lokinak becéznek.

 - Loki? Mint a csalárdság istene?

 - Hát, majdnem. Ugyanúgy kell ejteni, de az én csúfnevem a Lochness-i szörny becézéséből ered.

 - Pedig nem tűnsz sem skótnak, sem szörnynek – nevetett rá a lány. – Engem meg Csillagnak becéznek, de ne kérdezd meg, hogy miért. Még anyámék akasztották rám kiskoromban, és valahogy rajtam maradt.

 - Nekem tetszik, Csillag.

 - Na jól van, kicsi Loki, adj egy csókot a te csillagodnak, aztán mennem kell.

 Újabb önfeledt, hosszú percek következtek, majd elengedték egymást.

 - Mikor látlak újra?- kérdezte a fiú.

 - Amikor csak behunyod a szemed, és rám gondolsz – mosolygott pajkosan a lány. – De amúgy meg, mondjuk, holnap délután?

 - Nekem tökéletes! S ha gondolod, bemutatlak a barátaimnak. Hadd irigykedjenek!

 - Irigykedni fognak? Vagy csak utálnak majd, mint egy betolakodót?

 - Irigyek lesznek rám, és szeretni fognak téged. Ugyanúgy, ahogy én is szeretlek.

 - Igen? Akkor ölelj át, és csókolj meg, Loki!