Gyermekkor

Olyan tízéves lehettem, szótlan, ritkán mosolygó kisfiú. Napjaimat félelem, bűntudat, és szégyen árnyékolta be. Félelem a hazatéréstől, ahol újra és újra csak üvöltözés, és pofonok várnak; bűntudat, mert úgy éreztem, hogy mindez okkal történik; és szégyen, mert így kellett lennie. Az apám részeg dühe úgy ülte meg a házat, mint más lakásokat a gyász, elfojtva minden más érzelmet. Nem szerettem hazamenni, óh, nagyon nem…

Midőn az iskolában az óráknak vége lett, gyalog indultam el hazafelé. Jó ideje szokásommá vált ez, mint ahogy az is, hogy jó nagy kerülővel tegyem meg az utat. Minél később értem haza ugyanis, annál kevesebb időt kellett eltöltenem megválaszolhatatlannak látszó kérdések, és ok nélkül kapott verések között. S ráadásul minden gyermeki naivitásommal, és szárnyaló képzeletemmel, titkon azt reméltem, hogy egyszer rálelek egy útra, mely kivezet a rosszból, egy jobb, egy érthetőbb világba. Olvasmányaimnak, az imádott könyveknek köszönhetően könnyedén beleképzeltem magam Pán Péter szerepébe, aki megtagadta a felnőttek világát, vagy épp Tom Sawyerébe, aki elmenekül a rárótt, kényelmetlen felelősség elől. S minél hosszabb volt a hazafelé tartó út, annál könnyebb volt elhitetnem magammal, hogy van egy másik, egy jobb világ is, ami csak rám vár…

Aznap a kerülő utamat még egy utcával kijjebb toltam, ami mindig különös izgalmat okozott, mert bár a környék ugyanolyan egyhangúan lepusztult volt mindenütt, mégis új, ismeretlen helyen jártam. Minden kirakatnál megálltam, egyként megbámulva az órásmester által kirakott csodákat, és a női ruhák fura szabását, de még a fogtechnikus ijesztő protéziseit is. Az Ápisz-nál újfent elmerengtem azon, hogy majd egyszer mennyi üres lapot veszek, csak hogy jól teleírjam mindet. A sarki kocsmát nagy ívben kikerültem, mer az otthonról hozott tapasztalataim azt súgták, hogy a részeg ember kiszámíthatatlan. A pékség előtt egy pillanatra megálltam, magamba szívva a friss kenyér bódító illatát, majd hirtelen megkorduló gyomorral továbbmentem. A következő bolt egy trafik volt, és ott megláttam őt…

Csodálatos volt. Nagy, olyan jó karhosszúságú. Vakító fehérségét csak a farkán elhelyezett kékszínű Malév matrica törte meg. Igen, egy repülőgép modell volt, szépen kidolgozva. Csak álltam ott, és elképzeltem, hogy játszom vele. Elképzeltem, ahogy a papír fecnikre rajzolt katonáim szép sorban felszállnak rá, hogy ismeretlen tájakra utazva vele, harcoljanak a szabadságért. Ahogy a szobámban mindaddig hasítja az eget, míg a karom el nem fárad…

Éreztem, hogy kell nekem, s azt is, hogy mindenemet, az összes játékomat odaadnám érte.

Azon elhatározással indultam tovább, hogy aznap nem fekszem le időben, hanem megvárva, míg édesanyám hazaér a munkából, valahogy kikönyörgöm Tőle. Tudtam, hogy sikerülni fog, mert egész egyszerűen sikerülnie kell.

Sokáig fennmaradtam, mert édesanyám mindennap sokáig dolgozott, hogy el tudjon tartani minket. Testvéreim szuszogása, és az apám részeg horkolása közepette én az Ördöngős Caprioli-t olvasgattam, ami az egyik meghatározó könyve volt akkori életemnek. Egy álmodozóról szólt, akit történetei miatt legtöbbször csak hazugnak neveztek embertársai, mert irigyelték hatalmas képzelőerejét. Valahogy úgy éreztem, hogy rokonlelkek vagyunk vele, és kicsit a példaképként tekintettem rá.

Eljött az este, és édesanyám hazaért. Enyhén csodálkozva vont kérdőre, hogy miért is vagyok még ébren, én pedig meséltem neki a csodálatos repülőről. Szomorú szemekkel nézett rám, majd azt mondta, hogy jó fiú vagyok, és ha továbbra is jó jegyeket hozok haza az iskolából, valamint egy kicsit többet segítek a házimunkában, akkor a Jézuska valószínűleg valahogy bejuttatja a karácsonyfa alá az áhított játékot.

A beszélgetésünket követő hetek, és hónapok mivel is telhettek volna másképp, mint szorgalmas tanulással, és lelkes porszívózással, mosogatással. A tanulással nem volt gond, hiszen olvasni mindig is szerettem, és meglehetősen könnyedén megjegyeztem az olvasottakat, ám a házimunka már egy kicsit más lapra tartozott. Mint minden fiúgyermek, én is ódzkodtam mindenféle ilyen „férfiatlan” tevékenységtől, ám most úgy éreztem, megéri egy kicsit mosogatni, porszívózni. S ezt az érzést csak erősítette az, hogy minden nap ellátogattam a trafikhoz, hogy megcsodáljam ama fehér szépséget, melyről tudtam, hogy nem sokára az enyém lesz…

Aztán eljött a karácsony, és a szépen feldíszített fa alatt semmi sem volt. Mint kiderült, alkoholista apám, miután minden pénzünket elitta, feltúrta a lakást, és eladta az ajándékainkat, hogy még egy órányi mámorhoz jusson.

Nem tudom leírni sem, hogy mit éreztem. Szívemben tompa fájdalom honolt, szememben könnycseppek ültek. Pár percig még magam elé meredtem, majd elszaladtam otthonról. Utam hova is vezethetett volna máshova, mint a trafikhoz, hogy utoljára még megcsodáljam azt, amire annyira vágytam, és ami lám, soha nem lehetett az enyém. Búcsúzni mentem, azzal a tudattal, hogy hiába tettem meg mindent, nem vagyok elég jó ahhoz, hogy megkaphassam. Bocsánatot kértem a repülőtől, amiért a sok-sok álom dacára sem lehet az enyém, mert kevés vagyok hozzá, és érdemtelen. Aztán hazasétáltam, és soha többé nem mentem abba az utcába, a trafik közelébe se, mert nem akartam újra érezni azt a csalódottságot, nem akartam újra ennyire jelentéktelennek érezni magam. 

Az elkövetkező években utam az iskola és az otthon között szigorúan a legrövidebb szakaszra korlátozódott le. Nem vonzottak többé már az ismeretlen utcák, és a kirakatok se. S ha egy felettem elzúgó repülő hangját halottam, szemem a földre szegeztem gyorsan, hogy nehogy újfent eszembe jusson az elérhetetlen…

S bevált a terápia. Közel harminc év, és egy újabb hiábavaló vágyakozás kellett ahhoz, hogy felderengjen előttem a szépséges játékrepülő képe, és a szívemen újra úrrá legyen a saját érdemtelenségem miatti mélységes csalódottság…

 

vége