Levéltöredékek

ragadd meg az építő oldalad! ragadd meg kegyetlenül. légy könyörtelenul fényes, égetően izzó! légy az ami legmerészebben lennél. te magad maradj szerény, de a műved legyen lázadó és felforgató. te vagy a lehetőség...ne tégy korlátot magad és a lehetőség közé…ezek csak elme korlátok.

a szabad ember veszélyes! veszélyes, mert elfogalatlanul néz önmagára és környezetére. és elfogolatnanul jelez. mindenre és mindenkire. mert nem tud és nem is kell más milyennek lennie. mert ha nem így tenne, akkor nem lenne szabad. így a szabad ember távol van tőled, még ha olyan szorosan öleled is hogy a teste átmelegít benned mindent.
mert előtted kell, hogy járjon. de nem azért mert több akar lenni, hanem legyen ideje visszatérni hozzád és elmondani amit látott. amit már tud. egy ember szabadsága ráterjed a környezetében élőkre. ha tudják ha nem. mint az illat úgy terjeng belőle a szeretet és az igazság. nem befolyásolni, hanem csak felkészíteni valamire ami feléd tart. mindezt azért, hogy majd egyszer te is megszabaduljál, a kötelezettségek ostoba és kínlódások ördögi gyűrűjétől...ahogy azt említetted.
a nagy "flash" extázisa bebocsájtás. nem csak egy katartikus óra, nap, vagy időszak. az maga a bebocsájtatás. belépsz. mindörörkre. még ha akarnál sem tudsz már visszatáncolni, hisz akkor teljesen meg kellene tagadnod önmagad. de miért is tennéd azzal a valakivel, hogy letagadod...akire mindig is vartál. aki mindig szerettél volna lenni. akire vártál magadban. és csak így jöhet el hozzád az vagy azon személyek, akire vágysz, vágytál. mert az szorosan kapcsolódik ahhoz a mentális állapothoz, érzelmi és értelmi telítettséghez. vagy tudatosan vagy tudat alattitól vezérelve áll melléd. ha tudatosan...akkor valószínüleg megérkeztél a paradicsomba. ha tudat alattitól vezérelve sodródik be melléd, akkor egy amolyan "se veled, se nélküled állapot" léphet fel. nem ért, vitázik, kételyeket ébreszt, ki akar billenteni, de közben a lelke issza minden szavadat. én ezt most tapasztaltam meg a legutóbbi "párkapcsolatomban".

én már látom, hogy megint mi lesz velem, ha egyszer hazaérek...ráadásul pont a nyár elején. a nyár bulikról fog szólni, természetjárásról, és kultúra zabálásról...művészet paráznaságról. legalább is most így érzem. vagy csak erre vágyom már most, és holnap kezdeném?! egyáltalán vágytam is valaha másra?! a legoptimálisab utat kerestem kötelezettség és "szabadon választott gyakorlat" között. a lehető legkevesebbet a kötelezettségből, és minél többet a másikból. azt hiszem soha nem érdekelt a munka. pedig a "munka nemesít" azt mondják. mi nemesít benne? persze ha írhatnék, csak és csak és csak...és biztosítana egy emberhez méltó megélhetést, akkor nemesitene. de akkor is kellene a szabadság. azok az idők, amikor úszol az életben. amikor megtörténhetnek veled dolgok, új dolgok. amikor ide meg oda vetődsz, mert hagyod, sőt akarod hogy vetődj! és tudod, hogy nem kell parázni attól, hogy "jaj, mi lesz így holnap"?!
irigylem azokat, akik a munkájukban élnek, és élvezik. mert azok teljes emberek. és mégis sajnálom őket mert, semmi másra nem képesek igazán...máshol elszürkülnek. persze, én lehet, hogy semmit nem tudok majd a végén felmutatni, hogy íme...ezt alkottam én. ez vagyok én. holott igenis, annyi mindenbe belekóstoltam, elmerültem benne, szerettem, és gazdaggá tett, mint embert. de talán a legnagyonbb kérdés az, hogy muszály-e valamit felmutatni? kell-e valamit alkotni? vagy mi is az alkotás az ember számára? másokat formálni, vagy magadat teljessé és boldoggá tenni? vagy úgy adni másoknak, hogy magadat teszed olyanná, hogy már a létezésed is kimerítse ezt a foglamat?! hoppá! olyanná válni, ami kell ennek a világnak...olyanna válni, amit a környezeted felmérése után tudod, hogy kell! ami építi azokat akikhez hozzá érsz? úgy lenni meztelen, hogy láthatatlan, felismerhetetlen legyél, hogy mégis mindeki azt szomjazza ami benned lüktet. mint az ivóviz, ami csak akkor tűnik fel, ha nincs?! lehet, hogy ez a művészet magasiskolája...az "életművészet"?!

A napokban megértettem Buddhát. Buddhát, aki azt állította, hogy ez az élet csak illúzió. Megértettem mit ért ő pontosan illúzió alatt, a valóság teljes közepén!
Megértettem miért mondta ezt.
A kezemben tartottam egy darab kavicsot. A környező hegyekből származhatott.
Itt terítik a felszínt vele, amit lerobbantanak a hegyekben. Sokszor gyönyörű és általam meg soha nem látott darabokat találok köztük.Egy ilyet tartottam a kezemben. Hasonló volt a rózsakvarchoz.
Úgy döntöttem megtartom, hazaviszem és az enyém lesz.
De abban a pillanatban, valami élesen és egyértelműenmegszólalt bennem.
-Enyém? Hogy mondhatom erre a kőre, hogy az enyém! E a kő már itt volt akkor is, mikor én meg sehol nem voltam. Itt volt akkor, mikor még tán az emberiség meg sem jelent a Földön. És ez a kő még itt lesz akkor is, amikor én mar rég nem leszek életben. Itt lesz akkor is, amikor az emberiség talán végleg eltűnik erről a Földről
Hát hogy is mondhatnám én erre a kőre, hogy az enyém!?
És mi emberek ezt kimondjuk mindenre. Néha még egymásra is.
Pedig ha mélyen a lényegére vetünk egy pillantást, láthatjuk; semmit sem birtokolhatunk a környezetünkből. Semmit és Senkit.
Semmink sincs! Semmink sincs testvér!
Semmi sincs, ami visszatartson!
Szabadok vagyunk!

És most pusztán, de pusztán csak Neked: Belém ivódik a hangod. Mikor azt hiszem nem figyelek, megszólalsz és rádöbbenek, hogy a szereteted tolt félre mindent bennem kérlelhetetlenül és suttogott szerelmesen. Hallom a békéd körülöttem, és félőrületben látlak egy pillanatra, ahogy ott ülsz közel hozzám,vibrál a lényed és mágnesként kiragad magamból. néha hozzád bújok finoman, mégis vadállati éhséggel, hogy felfaljalak gyönyörű kéjben, hozzádérek, belédhatolok, leigázlak hogy elvesszek benned extázisban, és közben gyermeki kíváncsisággal bámulom az arcod ahogy változik és bukkan elő a hallhatatlan szépség.......várlak!