Azonnali

Szűk nézetek keretében
A világ ellentétében
A mindenség végtelenjében
Torzult elmék
Hazug érmék
Mindenhol a törmelék
Vakként fehér bottal keresek
Aranyat rózsát kenyeret,
A fekete képben fekszek
S nem adják a jóságomnak bék-jó kezet,
Mert körülöttem gonosz a felekezet
Nem várnak, nem állnak,
Vakként ideje tovább álljak.

Felvértezi magát az egér,
Az állítólagos véletlenszerű
Sértésér.

Bocsánatot kértem tőle,
De azt mondja nem tetszik néki
S megyünk a hegytetőre.

Nőstényt én nem bántok
Az állat védelemnek pedig
Nem ártok.

No de tudom
S nem is tudakolom
Hogy bak patkánnyal érkezik.

Én a diplomáciámat elvégeztem
A hétfő kezdetén magamat
(Talán) fölvértezem.

Vállat rántok virágot hozok,
Ne hogy már én legyek
A háborús konok.

Nem tudok mit csinálni
Nem fogok ma sírni
Meg búsulni.

Meg vár az engem hétfűn,
Mikor az idő el gyűnn.
Még nevetni se tudok
- De azért nem hazudok -
A butasággal nem foglalkozok.

( A gyűnn meg hétfűn direkt úgy van írva!( Kellemes Március 15.-ét, remélem van rajtatok kokárda! :) )

Hej, te citrom fejű
Radar leső,
Te együgyű
Monitor néző!

Milyen, a világ?
Bocsánat, világod!
Nincs barátod,
Nincs óvó ág!

Csak buzgón billentyűt nyomogatsz
Nyomorúságod miatt háborúzgatsz,
De mind hiába,
Mert vesztesként mész, a komputerszobába!

Ott meg mondod "majd holnap"
Lefekvésig nincs gondod,
De majd az idő el kap
És a friss sebedet ápolod...

Bejössz, röhögsz,
Innen - onnan egy-két ütés
" Hú de rossz itt a beütés,,
Elkéretőőzöl s a gép elé hazamenekülsz...

Majd azt hiszed elfelejtik,
De holnap is majd a neved
Ugyan úgy gúnyosan ejtik,
Újból fájni fog a fejed...

Mert egy senki kockafej vagy....

Utoljára lemegyünk:
A mérgezett tengerek mélyére
A tengeralattjáró fenekére
A mindenség poklába
A bűznek enyhíthetetlen halálába.

Utoljára megyünk le búvárruhában
Gázálarccal hátizsákban
A halottakkal teli tengeralattjáróba
S megyünk utána vissza a valóság hálójába...

Utoljára egyszer és nem többször...
Óvva int a hátamon felállt szőr...
De muszáj lesz, muszáj lesz... 

Elhagyott romok
Előtt hidat nyomott
Idők fátylán
Maradt homok
Ahol van a romlott
S annak hátán.

Megszakadt hidakon
Volt foltokon
Át való kínlódás,
Volt ásás, ásás.
Többé utunk
Az amin futunk
S meg-meg állunk
Majd szavakat dobálunk.

Megszakadt részünk
Többé nem a mi vészünk
Hisz már megtanultuk
Sőt meg is utáltuk
De még megjegyeztük
S utána el is feledtük.

Hogy nem mi vagyunk
Az ily sorsúak,
Hogy nem mi vagyunk
A sanyarúak.
Hordót nem cipelünk
Tele teherrel,
Nem tárgyalunk
Verebekkel,
Sötét legényekkel.

Mert mi túl vagyunk,
Túl vagyunk,
A megszakadt hidakon...