Szomorú vallomás, itt a végállomás

Szomorú kimondani,
Most velőmet kimutatni:
Melyben érezhető a
 Múlt maradványa,
Hegesztésnek hiánya.

Lehullt az acél lemez rég
Mely mindent el regél
Hogy jó az ég
És jó ember is jól megél.


Ha szeretetben élne,
Ha az elmében a logikákon túl
Az érzelem nem dúl és fúl
Hanem vígan eléldegélne.

Csak a szégyenlősségem, a félelem,
Minden féle égedelem
Vissza tart,
És szavaimat a szívemben tart.

De a múltat lezárom,
És érzéseim számomra
Mégis ártalom:
Hiszen már nem vagyok magamra...

Hiszen már nem vagyok
Magamra utalva,
Végre várnak az angyalok,
Én Istennél vagyok vala.

Már több mint egy hónapja
Nyárnak utolsó havába
Megtértem, és ő Nagyságos
Urunkhoz tértem vala.

Érzéseim te hozzád remény
Nélkül kemény
2 évbe telt, míg te néked
Elmondtam, hogy te vagy az a lány...

De téged nem érdekelt,
Hisz tudtam, magamban
Néha botránkozva
Kifordulva a szív félt...

És beigazodott az mit
Elmém gondolt,
De a szív nem, nem,
Ő be nem hódolt!

Csak hisz!
Mindenbe bele visz!
De a hitemből soha!
Istenem nékem az öröm óda!

S hiába fékezem magam,
Hiába mondom:
Hogy már mindegy,
Meg volt a válasz,

És omlik a hegy,
De még az érzés így is
Engem ont,
Minden buta gondolatba
Bele fon!

De nem, ez azért túlzás!
Korlátokat és falakat
Nem bont,
De felszarvazni az agarakat!

De engem nem térít le
 Hűn megfogadott utamról,
Az én nagyságos
S igazságos Uramtól!

Fogom a szívem,
És húzom magam,
De nem érdekel!
Lüktet, és ütlegel,
Nem, nem leszek az,
Ki saját vérében térdepel!

Végeztem , felkelek,
Irány felfele,
Én már soha nem megyek
Lefele!
Úgy gondolom,
Hogy veled végeztem!
Ez volt a végállomás,
Avagy egy Szomorú vallomás:
Ennyi volt, leszállás!