Azonnali

Hej, te citrom fejű
Radar leső,
Te együgyű
Monitor néző!

Milyen, a világ?
Bocsánat, világod!
Nincs barátod,
Nincs óvó ág!

Csak buzgón billentyűt nyomogatsz
Nyomorúságod miatt háborúzgatsz,
De mind hiába,
Mert vesztesként mész, a komputerszobába!

Ott meg mondod "majd holnap"
Lefekvésig nincs gondod,
De majd az idő el kap
És a friss sebedet ápolod...

Bejössz, röhögsz,
Innen - onnan egy-két ütés
" Hú de rossz itt a beütés,,
Elkéretőőzöl s a gép elé hazamenekülsz...

Majd azt hiszed elfelejtik,
De holnap is majd a neved
Ugyan úgy gúnyosan ejtik,
Újból fájni fog a fejed...

Mert egy senki kockafej vagy....

Utoljára lemegyünk:
A mérgezett tengerek mélyére
A tengeralattjáró fenekére
A mindenség poklába
A bűznek enyhíthetetlen halálába.

Utoljára megyünk le búvárruhában
Gázálarccal hátizsákban
A halottakkal teli tengeralattjáróba
S megyünk utána vissza a valóság hálójába...

Utoljára egyszer és nem többször...
Óvva int a hátamon felállt szőr...
De muszáj lesz, muszáj lesz... 

Elhagyott romok
Előtt hidat nyomott
Idők fátylán
Maradt homok
Ahol van a romlott
S annak hátán.

Megszakadt hidakon
Volt foltokon
Át való kínlódás,
Volt ásás, ásás.
Többé utunk
Az amin futunk
S meg-meg állunk
Majd szavakat dobálunk.

Megszakadt részünk
Többé nem a mi vészünk
Hisz már megtanultuk
Sőt meg is utáltuk
De még megjegyeztük
S utána el is feledtük.

Hogy nem mi vagyunk
Az ily sorsúak,
Hogy nem mi vagyunk
A sanyarúak.
Hordót nem cipelünk
Tele teherrel,
Nem tárgyalunk
Verebekkel,
Sötét legényekkel.

Mert mi túl vagyunk,
Túl vagyunk,
A megszakadt hidakon... 

Megyek úton
Átlépett határokon
S nem sajnálom
De a rövidebb utamat
Csak azért is használtam.

Hazudtam önmagamnak
Tagadásokat adtam
E góm hatalmának
- Egyszóval átvágtam önmagam -
De már meg van ön hatalmam.

Tudom mit akarok
Tudom hol kaparok
Hol alagutat robbantok
Vagy esetleg elhagyott városba
Szelíden sunnyogva berontok.

Szelíd vagyok nagy akarattal
Szakítunk a múltbéli agarakkal.
Elengedünk láncokat
Felvesszük az ön arcokat
- De dobjuk, a kardokat, pajzsokat. -

Életet szakítok,
Életet hozok:
Terheket hordok,
De láncokat dobok.
Már tudom, mit csinálok.

Mert a függetlenségi nyilatkozatom
Kész és (talán kissé) merész.
De a civilizációt meg nyugtatom,
Hogy nem leszek gyilkos sebész,
Vagy egy elbukott téveszmés.

Önmagam virágát hozom,
Kissé naivan gondolkodom.
Korlátokat elismertük,
Az utunkat felismertük.
Jön, az ön ismeret,
A tanult humán etológia,
A biológia,
(Talán esetleg az állati etológia).
Megdobott kövek a korláton túl,
A nyomor, azokon ott dúl, ott fúl.
Viszont nem látásra, rút világ,
Nyíljon hát ki, az új virág...

Engem nem a fortyogó
A minő pusztító
Mélységes éhség mozgat,
Esetleg holmi bosszú
Engem nem izgat.

Nem ezt mondja
S magam ezt nem ontja,
Gyűlöletnek szava
Olyan:

Mint bűntettesnek élvezete.
Mindent kiélez
Mindent azért tesz:
Hogy másnak betesz
S elvesz.

Önmagam békéje,
Az mi engem menésre bír,
S nem e mély fekély,
Ami éjjelek éjén jő,
És őrjöngést,
És kéztetti az ember evést.

Találkoztam véle, de nem kérek belőle.