Paradox

Ragyogó, napsütéses, madárdalos tavaszi nap van.

A térplasztika előtt megáll egy kézzel látó férfi és lassan körbehaladva, lelki szemeivel finoman letapogatja az őt körülvevő világot.

Rácsodálkozom, milyen fontos tanítása ez az életünknek.

Milyen gazdagon élhetnénk, mi, „látók”, hiszen a szemünkkel fel tudjuk fogni a természet csodáit, ahogy ragyog az ég, vagy éppen beborul, ahogy kibontja pompáját a tengernyi virág a világ csodálatára.

Rádöbbenek, milyen sokszor élünk vakságban, lelki vakságban.

Pedig tudjuk, nem elég meghallani a kimondott szavakat, a mögöttük meghúzódó gondolatokat kellene meghallanunk, a bennük rejtőző léleksóhajt.

Nem elég a szemünkkel látni a körülvevő világot, a lelkünkkel kellene meglátnunk a valóságot, a lélek érintésével a szeretetet, amelyet oly sokszor elutasítunk, mert úgy érezzük, megfojt bennünket.

Nem tudhatjuk, hány évet, napot, vagy csak percet kapunk még ebben a földi életben, a mi döntésünk, befogadjuk-e, vagy elutasítjuk a szeretetet.

Van úgy, hogy el kell veszítenünk valakit ahhoz, hogy rájöjjünk, milyen sokat jelent nekünk.

Van úgy, hogy a látásunkat el kell veszítenünk ahhoz, hogy majd újra lássuk, a világ vagyunk egymásnak.

Van úgy, hogy meg kell kicsit halnunk ahhoz, hogy újra és újjászülethessünk.

Minden nap egy újabb küzdelem, mégis küzdeni kell, s ha a lelkünk éppen haldoklik, akkor is tudnunk kell rámosolyogni a ragyogó, napsütéses, madárdalos világra.