Egy fűzfapoeta gondolatai

Hidd el Jó Barátom, ki itt van, s nem tudja,
népének szolgája, volt minden poéta!
Ki saját dicsőségre, hírnévre vágyik,
szenvedni fog érzem, kudarctól sokáig.

Mert ki alázatot, nem is tud mutatni,
sokszor kapni szeret, sosem akar adni!
Babérból koszorút, rak saját fejére,
elfelejtik, meghal. Nincs is több esélye.

Nem volt költő soha, ki a pénzt szolgálja!
Vagyon és a hírnév, hőn áhított álma.
Hamis frázisokat vet sűrűn papírra,
nem meggyőződésből, csupán csak parancsra!

Ugrásra kész kutat, mások elméjében,
nincs saját gondolat, semmi a fejében!
Mindent mit ellopott, gyorsan publikálja.
Az ki fizet érte? Gondolja sajátja!

Áruló, vagy tolvaj? Egyre megy ezt hidd el.
Efféle dicsőség, tudom nékünk nem kell.
Nem vagyonért írunk, csupán kedvtelésből,
hiszem a becsület, egyszer még megtérül!

2016.12.10.

Próbáltam jegyet venni a Parnasszusra,
de nem volt pénztár, hol adtak volna jegyet.
Felpattantam gyorsan Pegazus hátára,
nem akart elvinni, hátáról levetett.

Úgy szerettem volna verseket faragni,
csak gyűltek bennem ki sosem mondott szavak,
agyam feszült, nem tudtam kiüríteni,
mi benn maradt, hidd el átkozottul zavart!

Költő már nem leszek rövid életemben,
de hisz ezt előttem leírták már sokan!
Úgy tűnök el én is majd a végtelenben,
mint előttem, utánam még nagyon sokan.

Egyszer talán, úgy jó pár évtized múlva,
előkerülnek papírra vetett sorok,
versek mit egykor irt egy öreg poéta,
ki olvassa sorait, nevet vagy zokog.

Nem árulnak jegyet már a Parnasszusra,
hiába szeretném oda nem mehetek!
Felmászni nem merek Pegazus hátára,
engedni úgy sem fog, hátáról leesek!

2016.04.11.