Egy fűzfapoeta gondolatai

 

Már közel ötven éve,
az arca, mint tiszta kép,
ott lebeg fájón fejemben.
Elment nagyon régen,
lelke itt él szívemben.

A Göcsej úti iskolába,
még visszahúztak emlékeink,
nem tudhattuk, sorsunk majd,
hogy ossza el kitűzött éveink.

Akkordokat mit együtt tanultunk,
ma újra pengetem.
Miért nem jöhettél tovább az úton?!
Eltűntél Barátom hirtelen!

Az Edzőtéri fák alatt,
hol esténként gitárunk
hangjától visszhangzott a tér,
azóta búskomor, magányos.
Nélküled fabatkát sem ér!

Erős voltál, egy tiszta lélek,
kit tisztelt minden ismerős,
ki mert gondolni akkor arra,
egy ismeretlen kór legyőz!?

Két sorban kísértünk némán,
közöttünk Te és fájdalmas menet,
kezünkben egy-egy hófehér virág,
reménykedtünk visszatérsz,
bár jól tudtuk, nem lehet.

Ma csak, hófehér márvány,
s bennünk az emlékezet,
általad írt pár lágy dallam,
mely őrzi emlékedet.

2016.10.30.