JellyJensen blogja

(Dalszöveg)

        Mondták, hogy baj lesz; most tudod, hogy már baj van.
        Az égen gépek húznak fenyegető rajban
        Nem tettél semmit - te csak élted az életed
        De az árnyak egyre nőttek, ahogy figyelted a híreket
        Folynak a tárgyalások, a híradó mondta nemrég,
        De ami tegnap még remény volt, az mára már csak emlék.
        Tegnap még nevettél, ha a társaságban felmerült,
        Egyszer csak valóság, és menekülsz, hogy elkerüld.
        Mindegy, hogy bankár voltál, kőműves vagy gyógyszerész,
        Mert az ágyúk ellen nem véd meg a becsület meg a józan ész,
        Amiben hittél, az most egy csapásra felborult,
        Átrajzolt profilképpel senki nem nyert háborút,
        Hiába vagy influenszer, vagy digitális nomád
        Ugyanazt érzed, amikor meglátod a lánctalpasok nyomát
        Csak egy nyelv marad ilyenkor, amit minden ember ért:
        Mikor az istenekhez fohászkodsz, a szeretteidért.

                Adj nekünk békét, Uram
                Hozd el a hajnalt, hogy ne kelljen félnünk
                Adj nekünk békét, Uram
                Tiéd az életünk, hát segíts, hogy éljünk

                Adj nekünk békét, Uram
                Hozd el a hajnalt, hogy ne kelljen félnünk
                Adj nekünk békét, Uram
                Tiéd az ország, hát segíts, hogy védjük

        Könnyű a békét az erőszakkal széttépni
        Ilyen a történelem, önmagát ismétli
        Láttuk, hogy nem jó, de nem tanultunk belőle,
        Nem nézünk hátra, csak menetelünk előre.
        Tudod, a hatalmakkal tárgyalni nem lehet;
        Be sem léphetsz oda, ahol az életedről döntenek.
        Te odaállsz, hogy harcolj, és lehet, hogy megvernek,
        De odafent csak az számít, hogy ára van a fegyvernek,
        Amíg te bevonulsz, hogy védd, akikért élned kell,
        Valakik egymás között fizetnek a véreddel...
        Mondok valamit, mert eltitkolták előled -
        A történelmet mások írják.
        Téged csak lelőnek.

       Mi Atyánk, aki a mennyekből nézel -
        Hozzád szólunk most összetett kézzel.
        Hittünk a jóban - a béke útján jártunk
        De nem lesz béke, ha mindent megbocsátunk.
        Hittünk a hazában, de nem ápol, csak eltakar,
        Sosem lesz igazság, míg hallgat, aki jót akar.
        Jöjj el újra, és ítélj meg, ha vétkeztünk:
        Legalább tudjuk meg, hogy miért kellett elvesznünk
        Legyen meg az akaratod,
        Az örök és egyetlen - 
        Úgy itt a Földön,
        Miként a mennyekben.

(Open on inkcity.hu)

Hát nézze, doktor úr, én nem tudom,
Szerintem ennyi tökre belefér még,
Én nem hiszem, hogy "netfüggő" vagyok -
Nem lennék boldogabb, ha máshogy élnék!
Nincs abban semmi: reggel felkelek,
Megnézem, hátha hívtak a barátok,
És oké, ha már ott a telefon,
Két mozdulat, hogy nem jöttek-e lájkok.

És mindig jönnek. Tudja, úgy van ez,
Hogy jó sokat kell posztolni a falra,
Mindegy hogy mit, bulvárt, vagy mémeket,
Úgyis megosztja valamelyik marha,
Na és onnantól jön az izgalom,
Elkezd mindenki nyomkodni a képre,
És kommentel és lájkol és nevet,
És ünnepel a facebook birka népe.

Lenézni őket? Istenem, dehogy,
Ne mondja már, hát épp hogy ők a lényeg,
Mindig csak őket szórakoztatom,
Hát jóformán egész nap értük élek!
Ja, nem, nem úgy, az túlzás lenne, persze,
Úgy értem, hogy "ha nincs más dolgom épp",
Az nyilván fontosabb, ha hív a munka -
Hát máskülönben itt hogy tartanék!

Család? Igen, hát jól vagyunk, köszönjük...
Tessék? Hogy "nem töltünk elég időt"...?
Az asszony? Neki semmi kifogása,
Mér, mit gondol, hol ismertem meg őt!
Nem képzeli, hogy majd az éjszakában
Csak odalépek ismeretlenül,
A taxiban meg jól egymásra mászunk...
Őrültség! Meg hát, sokba is kerül.

Neem... megvagyunk így csendben, szép nyugodtan,
Ő nem zavar, hát én se zavarom,
Ő inkább instás, néha twitterezget,
Meg néha osztozunk a takarón.
Úgy komolyan még nem volt szó gyerekről,
Majd érezzük, ha itt az ideje -
De állítólag minden éjjel ordít...?
Nem baj, lehet majd szelfizni vele.

Igen, látom, hogy nézi már az órát.
Jogos, jogos - csak pár percünk maradt,
Beszéljük meg, hogy melyik napra írjam,
Hogy újra felvegyük a fonalat...
Várjon, csak közben kaptam itt egy úrtól
Egy emailt, nem is értem, mit akar -
Mindjárt vagyok, csak gyorsan reagálnék,
Mert ez az ablak mindent kitakar...

Na, itt vagyok! És még egyszer bocsánat.
A doktor úr melyik nap érne rá?
Amúgy nagyon furákat hordtam össze?
Ha őrült lennék, azt megmondaná?...
Hát jól van, értem. Szerda hat, jövő hét?
Egy másodperc, a naptárat lesem -
Szuper! Beírtam! Küldje majd a linket...
Jaj! Mi ez a csodálkozó tekintet?
Csak nem képzelte, hogy személyesen...?

(Eredeti szöveg, picivel könnyebben olvasható: https://inkcity.hu/read/715/Idoszerkeszto)

Már az első soroknál kétségeim voltak.

Alapvetően jó a srác. Élénk a fantáziája, meg tudja teremteni a hangulatot - de van valami szükségtelenül dagályos abban, ahogy fogalmaz, és néha olyan szavakat használ, amik kibillentik az olvasót a képi világból. Pedig tényleg tehetséges, szó se róla. Igazi művész alkat; csak ennek megfelelően persze érzékeny. A szó minden jó és rossz értelmében.

-  Ez is például...  -  mutattam, fel se nézve a papírról  -  Az emberek nem mondanak olyat, hogy "hej".

-  Hogyne mondanának!

-  Nem mondanak. Az nagyon régen volt. 2021-et írunk.

-  Na és.

Dacos kisfiú. Amikor belépett, már sejtettem, hogy nem lesz könnyű eset - az a fajta, aki minden soron vitatkozni fog, és minden kötőjelhez ragaszkodik. Nem ő volt az első ilyen költőm, de a többiek valahogy flexibilisebbek voltak, jobban elfogadták a véleményemet, ahogy rámutattam a stílus- vagy korszakidegen pontokra. Velük lehetett alkudozni. Ez viszont itt, ez a zilált hajú, bamba melák a szomorú bociszemeivel... Hát, mindegy. Nézzük tovább. Komótosan végigolvastam a kis költeményt.

-  Az utolsó versszakban direkt más a ritmus?

-  Hol?

-  Az utolsó versszak. Második sor. Mindenhol kilenc szótag, itt meg csak nyolc.

-  Pfff  -  vállat vont, elfordult a földet nézte  -  Mittudomén. Nem mindegy?

-  De, amúgy mindegy... Ne értsd félre, nem zavaró, csak azt hittem, van valami üzenete.

-  Nincs.

-  Jól van, jól van. Nyugodjál meg.

Effektíve haragszik rám. Nem hiszem el.

Márpedig mondanom kell rá valamit, mert amúgy nem rossz ez az anyag, csak ki kell majd pofozni egy kicsit. Átfutottam még egyszer a négy kurta versszakot, aztán sóhajtva belekezdtem az értékelésbe. Nem nézett rám, kibámult az ablakon.

-  Összességében azt gondolom, Endre, hogy ez egy jó vers. Tényleg. Erős képekkel operálsz, van az egésznek egy dinamikája, filmszerűsége, története. Erősek a metaforáid, szépek a mozzanatok. Jól fogod meg azt a négy fázist, amit meg akarsz mutatni az olvasónak...

-  Ja.

-  Szívesen.  -  próbáltam érzékeltetni, hogy ha már közbevág, jöhetett volna ide egy "köszönöm", de csak hallgatott. Az arcán láttam, hogy érti az üzenetet, és persze nem tetszik neki.

Semmi nem tetszik neki.

Nem baj.

-  Nézd, én nem azért vagyok itt, hogy bíráljalak.

-  Nem, mi?

-  Nem, nem azért vagyok itt.  -  ismételtem meg a nyomaték kedvéért. Ügyeltem rá, hogy a hangom barátságosan higgadt maradjon  -  Az én feladatom, hogy ebben a korban, a mai olvasóközönség számára érthetővé, befogadhatóvá tegyem azt, amit el akarsz nekik mondani. Hogy kicsit magukra ismerjenek. Hogy lássák a tükröt, amit tartasz, lássák, hogy görbe, és hogy összerezzenjenek. Itt belül. De ehhez az kell, hogy értsék.

-  De hát te is értetted.

-  Igen, én értettem, de én járatos vagyok a régimódi irodalomban. Én el tudok olvasni egy verset. Ők nem.

-  Miért? Talán fogyatékosok?

-  Rosszabb. Türelmetlenek.

-  Chöh!....

-  Ez van. Nem fognak annyi ideig nézni egy versre, hogy bemenjen a fejükbe az értelme. Továbblapoznak.

Megint nem válaszolt.

-  Endre, én ezt így, versként, semmiképpen nem tenném ki a közösségi oldalakra.

Rám nézett, dühös sértettséggel, mint aki mindjárt felpattan a székről. De még nem mozdult meg, érezte, hogy van tovább.

-  Versként mindenki áttekerné  -  folytattam rendületlenül  -  Viszont képregény formájában nagyon jól tudna működni.

-  Képregény???  -  a megütközés a hangjában szinte nekem volt kellemetlen. Mintha azt mondtam volna, hogy a fiúvécékben fogjuk kiragasztani.  -  Ezt a verset? Képregényben?

-  Igen.

Leült közénk a csend, direkt egy kis szünetet tartottam. Tudtam: hiúbb annál, hogy ezen a ponton kirohanjon az irodából. De fontolgatja. Ilyenkor mindig eszembe jutott Frigyes barátom ötlete, hogy állítsak az ajtóba egy csinos hosztesszlányt egy "NEM ÚGY GONDOLTA, TESSÉK VISSZAÜLNI" táblával.

-  Nem járulok hozzá  -  mondta végül, mint aki döntésre jutott, pedig tudtam, hogy a hiúsága nem engedi el a projektet.

-  Nézd... Mutatok neked mai képregényeket, ha akarod. Ezeket kajálják. Rengeteg különböző stílus van, lehet egy kicsit művészire venni a figurákat, lehet olyanokat rajzolni, hogy már az első kép odaszegezi az érdeklődésüket. Vagy lehet ilyen minimált, például...

Mutattam neki néhány klasszikust, amik mindig kéznél voltak: XKCD, Leander, Oziris, André Toth, Merényi, Borielle és hasonlók. Oda sem figyelt igazán, láttam az arcán a megvetést. Az egyiknél egy nagyon picit felvonta a szemöldökét, ahogy Amerika kapitány éppen kivédett egy nyílvesszőt a pajzsával  -  de a többit olyan arrogáns felsőbbrendűséggel nézte, hogy kedvem lett volna megkérni, ugyan rajzoljon már ő is valamit. Csak hogy elhelyezze magát a térképen.

-  Ilyet akarsz csinálni belőle?  -  kérdezte lesajnálóan.

-  Valami hasonlót. Négy versszak, négy képkocka. Mittudomén: az elsőn csak térdig ér a fű, aztán szép lassan...

-  Az nem fű!

-  Akkor gyomnövény. Tökmindegy. Valami, ami ellenszenves, és indái vannak. De például azt a szót, hogy "muhar", azt biztos hogy ki kell vennünk.

-  De hát az MUHAR!

-  Értem, Endre, basszameg, csak ilyet senki nem mond. Ez ma már csak arra jó, hogy ne vegyenek komolyan. A fiatalság...

-  Miért  -  vágott közbe ingerülten  -  Akkor ők mit mondanak rá?

-  Egyáltalán nem mondják! Képzeld, nem gyakran beszélgetnek gyomnövényekről! Pláne így, hogy melyik milyen fajta. A muharféléket egyszerűen a kerti gaz kategóriába sorolják, ahogy egyébként a dudvát is.

-  De ez nem egy kiskert! Ez egy végtelen mező!

-  Az mindegy.

-  De NEM mindegy!

-  A képregényben csak egy kábé ekkora részt ...

-  Akkor nem akarok képregényt!!!

Kezdett elegem lenni ebből a nagyra nőtt óvodásból.

-  Figyelj rám egy kicsit. Ebben a korban nem úgy kell kommunikálni, mint nálatok. Még egyszer mondom: itt vagy megfogod őket két másodperc alatt, vagy továbblépnek. Ha meglátnak egy ilyen szót, hogy "ős", vagy hogy "buja", ...

-  Te teljesen át akarod írni az egészet!

-  Valamennyire muszáj lesz.

-  Mit képzelsz! Ez a vers egy időtlen klasszikus!

Ez kész. Óvodásból átmentünk valóvilágos celebbe.

-  Értsd már meg, az isten szerelmére, hogy pont az "időtlen" az, ami nem működik! Ebben a korban az emberek máshogy beszélnek!

-  Akkor tanuljanak meg így beszélni!

-  Ja értem! ŐK tanuljanak meg! Te idejössz száz évvel később, és majd visszatekered nekik az órát, mi? Mindenki igazodjon hozzád, kapják be, te aztán nem mész arrébb!

-  Én híres vagyok!

-  Hát persze... Tudod honnan ismernek a legtöbben? Hogy rajta volt a bánatos fejed az ötszázason. És az is mikor volt már!

-  Te miről beszélsz?? Az összes magyar iskolában...

-  Igen, az iskolában tanítanak rólad a bölcsészek, és tudod mi van? Mindenki UNJA! Mindenki unja a verseidet, pedig kurvajó gondolatok, de hülyén fogalmazol, érted? Mai fejjel egyszerűen rossz olvasni! Rossz olvasni, hogy a muhart csak azért írtad oda, mert nem találtál rímet az ugarra, és csak azért ismételed meg a negyedik versszakban, hogy azt gondoljuk, hogy direkt ezt akartad írni. Rossz nézni a "mirág-virág" jellegű rímeidet, rossz nézni a kibillent ritmikát, az indokolatlan nagybetűt, a rövid ú-val írt "régmult"-at meg az "égig-nyúló"-ban a kötőjelet, idegesítő, érted?! És ez visszaköszön a többi versedben is, és ilyenkor EZEKRE kezdenek figyelni a mondanivaló helyett!.... Ezek gyerekek, Endre! Én nemrég születtem, és én se mindig értek szót velük!

-  Az az ő bajuk, ha nem értenek.

-  De hát NEM! Pont hogy nem!... Hát ha valamit üzenni akarsz, és a befogadó oldal nem érti, az nem az ő bajuk! És főleg nem az ő hibájuk!! Hát te vagy a költő! Te vagy a szavak mestere, neked kell tudni úgy rajzolni velük, hogy az szíven üsse, megrázza, felriassza az olvasót...!

-  Te most csúfolódsz?

-  Endre bazmeg...  -  hirtelen kifogytam a szavakból egy pillanatra  -  Figyelj, értsük meg egymást. Ugyanazt a hatást akarom elérni bennük, a TE üzenetedet akarom átadni nekik, csak lefordítom ezerkilencszázról kétezerre. Nézd csak: "Elvadult tájon gázolok" - eddig oké. Mindenki érti. Látják, ahogy gázolsz. De aztán: "Ős, buja földön..." - itt leszakadnak. Milyen az a BUJA föld? Lengén van öltözve, ötven éves, és egy párizsi lokálban énekel? Szaténhálóingben vonaglik egy poszteren?...

-  De te valójában érted, hogy mit akarok ezzel!

-  Nem. Ezt itt én se értem. Szerintem valami olyan szót kerestél, mint a "gubanc", vagy a "kusza", valamit, ami egymásba fonódást sugall, összevisszaságot, rendetlenséget, mint egy ilyen elhanyagolt, elvadult aljnövényzet...

-  Akkor neked ezt jelenti!

-  Jó, de ezt meg így nem lehet. Hát most vagy jelent valamit, vagy nem. És légyszíves legalább az ablakot nyisd ki, ha rágyújtasz, a jóistenedet.

Már égett a cigi a kezében. Duzzogva kelt fel, odaballagott az ablakhoz. Minden mozdulatában ott volt a dac, az ellenkezés. Megnyikordult a zsanér, ahogy szélesre tárta a plafonig érő ablaktáblákat.

És akkor az irodát hirtelen megrohanta a napfény. Teljesen megváltozott tőle a koszos, borongós szerkesztőségi hangulat. Endre is teljesen megváltozott: behunyta a szemét, arccal a nap felé fordult, élvezte a kora nyári sugarak forróságát, és lassan, művészi gondossággal fújta kifelé a sűrű kék füstöt. Esküszöm, kedvem lett volna kérni tőle egy cigit.

Eltelt vagy fél perc. Nem akartam megzavarni az átszellemülést.

-  Jó.  -  mondta egyszer csak, lassan, végtelenül nyugodt hangon.  -  Írjuk át.

Nem hittem a fülemnek.

-  Szuper. Mennyi időre van szükséged?

-  Semennyire. Minden itt van bennem  -  nyilatkoztatta ki egy szakállas öregember bölcsességével  -  Mindjárt összeírjuk. Most hagyjál egy kicsit.

Hagytam tovább sütkérezni.

Hihetetlenek a művészek. Sosem fogom megérteni őket. Viszont ha ezt most tényleg sikerül rendesen megcsinálni, akkor az egyik legjobb anyagunk válhat belőle. Még a vezetékneve is trendi: csak odabiggyesztjük csupa naggyal a képregény sarkába, hogy "ADY", egy megfelelő betűtípussal önmagában kész is az énmárkája. Aztán mehet minden: insta, facebook, twitter, pinterest, mémgyártós oldalak...

Hosszú percek teltek el, mire végre elnyomta a cigit. Hiába volt nyitva az ablak, a füst egy része bent maradt, és szabad szemmel láttam, ahogy kering a plafonon. Nem akartam elképzelni, hogy nézhet most ki a művész úr tüdeje. Egy mai fiatal kórházba kerülne egy ilyen dohányárutól.

-  Na mondom akkor.  -  ellépett az ablaktól, visszaült a székre  -  Írjad. "Gázolok át a pusztaságon"... Sőt, várjál, nem is! Inkább legyen az, hogy...

Diktálni kezdett. Elkerekedett a szemem, egy másodpercig fel se fogtam, de aztán elővettem egy tollat, és gyorsan írni kezdtem. Nézzük, mi lesz ebből! A fejében már valószínűleg összeállt az egész vers, mert folyamatosan mondta, egyik sort a másik után. Négynél megállt egy kicsit, én pedig végre utolérhettem magam. Ránéztem a leírtakra, elolvastam egyben a négy sort, hogy kicsit átvegyem a hangulatát.

-  Az utolsó sorban nem vagyok biztos.  -  mondta eltűnődve.

Ja, hogy akkor az az utolsó sor?

Négy sort akart összesen?...

Zavart arccal olvastam el újra és újra. De tulajdonképpen egyre jobban tetszett. Benne volt minden. Gondoltam egy merészet, áthúztam a negyedik sort, és odaírtam a végére egy szlogent, amit a napokban láttam a Facebookon. Endre meglátta a mozdulatot, és hirtelen feltámadt kíváncsisággal próbált a papírra lesni. Egészen előrehajolt. Aztán inkább felkelt és megkerülte az asztalt.

Nézte, nézte a vállam fölött.

-  Tetszik.  -  dörmögte félhangosan, és most nem hallottam a hangjában a sértettséget. Most valahogy egy hullámhosszon voltunk. Úgy látszik, a dohányzás nagy hatással van az alkotótehetségek emocionális egyensúlyára. Valahol meg tudom érteni.

Sétálni kezdett a szobában, tűnődve, mint a kosztümös filmben a hadvezérek. Egyszer csak azt mondta:

-  Olvasd fel nekem!

Hát jól van. Ilyet se csináltam már rég. Megköszörültem a torkom, és szépen elszavaltam neki a közös alkotásunkat, mintha iskolai versenyen lennénk. Őszinte sikert arattam, egy emberként tapsolt.

-  Tökéletes! És nagyon jó ez az utolsó sor! Ez honnan van?

-  Pfff. Valami pártpropaganda. Újkori szar. Nem tudom.

-  De ez eredetileg is ilyen ironikus?

-  Hát... eleinte valaki biztos komolyan gondolta. Ma már csak viccelnek vele.

-  De azért szeretik Magyarországot?

-  Amennyire te az ugart.

Endre nevetett.

-  Gyere, szerkesztő úr. Beszéljük meg ezt a képregénydolgot, csak közben szívjunk el még egy cigit. Kérsz?

-  Köszönöm, van saját...  -  felvettem az asztalról egy doboz Orange Mallt, és az ablakhoz fáradtam vele  -  Én azt nem bírnám, amit te itt elszívtál az előbb.

-  Pedig ez az igazi, hidd el nekem.

-  Jó, csak az enyém legalább füstszűrős.

-  Gyerekeknek való.  -  meggyújtotta a cigijét, aztán az enyémet is.  -  Ez a jó, amikor érzed a dohányt a szádban!

-  Az durva lehet.

-  Én úgy mondanám, hogy "buja".  -  felelte a művész halálos komolysággal, és kifújt harminc liter füstöt az ablakon. Megpróbáltam én is, de csak az lett belőle, hogy rohamszerűen köhögni kezdtem már a belégzésnél. Ezen remekül szórakozott.

Aznap nem is beszéltünk már többet a szakmáról, csak sztorizgattunk, elmesélte, hogy egyszer beszökött az ősz Párizsba, és hogy melyik úton suhant nesztelen - valamint megtudtam, hogy volt egy közös főnökünk, legalábbis a leírás alapján ráismertem a ronda nagy malacfejére... Aztán ki tudja, lehet hogy csak hasonlítottak. Az úristen felettébb kedveli az ellenszenves embereket, jó sokat csinált belőlük.

Még sokáig gondolkodtam, miután távozott.

Micsoda követőtábora lehetett volna ennek a srácnak, ha a megfelelő időbe születik!... De talán tényleg úgy van, ahogy mondtam: kell nekik a fordító. Le kell fordítani őket huszonegyedik századra, és mögéjük kell rajzolni a figurákat. Ha kell, akár szó szerint is. Mert a mondanivaló örök, csak a korszellem változik. Talán ezért lettem időszerkesztő.

Visszasétáltam az asztalhoz, és újra elolvastam a négy sort. Műértő szemmel persze vicc volt az egész, önmaga paródiája - de aztán arra gondoltam, mennyivel inkább vicc maga a korszak, a mentalitás, a jelenség, amit leírtunk vele; és hirtelen az egész sokkal természetesebbnek tűnt.

                "Átgázolnék az aljnövényen,

                Irigy dudvák közt nincs reményem!

                A mélybe húznak, s kinevetnek -

                Magyarország, én így szeretlek!"

A telefonért nyúltam.

Van nekem egy szeretett édesapám, ő is Kellner Dénes, ezt még tőlem örökölte.

Ő is nagyon szeret verseket írni, kiadott már kötetet is belőlük, bár nem volt könnyű feladat, hogy rábeszéljem. De mivel 1956 az egyik visszatérő témája, és mivel ő ezt akkor közelről nézte végig, úgy érzem, illendő, hogy megosszam veletek egyik művét, ebben a témában nekem ez a legszebb tőle. Remélem, még sokáig él és alkot az én Öreg Medvém, mert nagyon szeretem, meg azt is, ahogy ír.

Álljon hát itt Idősebbik Kellner Dénes verse, a "Rezdülések" című kötetből:

TANÚK

Hat évtized homályosítja

Fénylő október, emlékedet,

Minden nap kevesebben vagyunk,

Akik őrizzük a tényeket

Mi, akik még láttuk a csodát,

És tudjuk a tiszta igazat,

Akinek a történelem még

Élő, személyes tapasztalat.

Nem legendákból szövődik össze

Annak az ősznek története,

Nekünk az emlékezetünkbe

Véres valóság égette be.

Utódainknak tudniuk kell,

Mi történt akkor, miért, hogyan,

Nem csak apró töredékekből

Összerakosgatva gondosan

Hogy átérezzék, mit éltünk meg

Örökszép fényű napok alatt,

Ne könyvtárak poros polcain

Iratok között kutassanak

És ne befolyásolják őket

A szerzők önös szempontjai,

Nekünk, akik tudjuk a valót,

Nekünk kell mindezt elmondani!

2016. okt. 12

Kibontottam, ne álljon ott a polcon.
Minden nap sandán, oldalról figyelt,
Múlt ifjúságom, kis palackba zárva,
Mit szívem akkor épp kívánni mert.
Kibontottam, mert érdekelt az íze:
Nemes nektár, vagy puszta víz-e?
Hogy van-e neki még egyáltalán
Oly édesen kerekded aromája,
Tessékeltem - fáradjon
a pohárba,
És ment
És épp
Csak
Illa
tát
be
lé
le
gez
vén,
Bódult
lelkemben
szétterült a gyengéd
de ellenállhatatlan ízű pára.

Most minden csupa emlék. Hagyjatok!... Jövök majd nemsokára.