Egy elveszett naplója
Megadom magam
Belefáradtam az érted folytatott harcba
A szánalmas és örökkévaló kudarcba
Ezerszer feltettem már a közhelyes kérdést
Téged szeretlek, vagy csak azt az érzést
Melyet lelkem rólad alkotott a magánytól félve
Egy csak nekem ítélt lányt buzgón remélve
Hogy szeretlek-e, vagy nem, számomra is kérdés
Nem hagy nyugodni egy percre sem az érzés
Hogy talán többet is érzel csak félsz kimutatni
Én pedig nem tudom soha már kikutatni
Tévedés volt talán érted küzdenem
Ezért most a ragaszkodásom kell leküzdenem
Te már rátaláltál az igaz szerelemre
De én még mindig várok a kegyelemre
Talán elkövettem már számtalan ballépést
De megfizettem minden egyes félrelépést
Arra várok aki mellett nem kell gyűlöljem magam
Aki előtt nem kell titkolnom többé a szavam
Nem hagyhatom hogy felépítsd bennem azt az érzést
Hogy szánalmasan kutassam folyton a régi kérdést
Hogy rettegjek attól hogy eltűnsz mint a kámfor
Hogy kétségbe esve keressem a tőled nyert mámort
Ezért hát most leteszem a fegyvert, megadom magam
Leszek újra az emberek között szabad, súlytalan
Vidd a lelkem
Nem küzdhetek többet már ellened
Csak hagyom, hogy felnyisd a mellemet
Tépd ki a szívem, vidd el a lelkem
Vágd ki az általad nyert hegeket
Csak fojts meg és dobj vissza a porba
Csak csókolj meg és küldj a pokolba
Szeress úgy, ahogy egyszer én téged
Vagy gyűlöld örökké ki a részed
Maradj velem a világvégéig
Kínozz az utolsó csepp véremig
Én az életemet neked adom
Pedig a tiedet meg nem kapom
Gyászkeringő
Táncolj velem, te leszel a párom
A szívem lesz a színpad
Kínozz engem, nyugodt legyen álmod
A szívem lesz a kínpad