Egy elveszett naplója

Fehérbe öltözött fényes női alak
Dús, puha, forró, szerelmes ajak
Istenektől elszökött, tűznek leánya
Tengereknek legvadabb hulláma

Legszebb álmaimban látom,velem táncol
Köztünk a levegő is fellángol
Látlak a sötétben mellettem ragyogni
Tőlem távol magányban vacogni

Térj vissza énhozzám Földanya leánya
Lény az enyém szépségnek bálványa
Olvaszd fel fagyos szívem lelked tüzével
Halld sóhajom szellőid fülével

A jövőt hordod szívedben és alatta
Szemed életemet megragadta
Dalok hangja, szavaimnak jelentése
Istenek legcsodásabb teremtése

Hosszan forgolódom ágyam fogságában
Magányosan az éjjel gonoszságában
Elmém zakatol, szívem egyre csak dobog
A csend megfolyt, talán ordítani fogok

Agyam lassan belenyugszik az estébe
Nem úgy mint lelkem mélye a félelmébe
Elalszom, a hiányt ölelve jobb híján
De szívem csak most ébred, azt tesz mit kíván

Megvetően néz rám, gyenge gazdájára
Nem úgy mint saját dobogó fajtájára
Kimászik az ablakon, leül a tetőn
A hold vele együtt sétálgat a mezőn

Messze mennek fák, bokrok és házak között
Elszöktek ők, és bujkálnak a nap mögött
Sötét rideg sikátorok, halott utcák
Veszélyes kalandra mentek, és ezt tudják

Más se, én se szánom a szánalmas szívem
De hát mégsem hagyhatom hogy elveszítsem
Majd megtanulja a saját, vagy más kárán
Hogy körötte senki sem maradt már árván

Egy sötét ablak alá oson, ott remeg
Fél, mert eszébe jutnak a régi sebek
Egy gyönyörű szép lány alszik ott ágyában
Senki, még a szél sem zavarja álmában

Az árnyékos szobát betölti a fénye
Igazi Ő vagy az agyam szüleménye?
Irigyen nézik a csillagok és a hold
A szívem ismét ide, hozzád vándorolt

Megáll melletted, nem szól, csak nagyot sóhajt
Előtte fekszik minden, amit csak óhajt
Csendben távozik, de vissza néz az úton
Most egy darabig nem rágódik a múlton

Haza tér hozzám ismét, pedig nem akart
Maradt volna azzal, akit a fény takart
De mégis itt van és vissza tért helyére
Nem maradt el, csak az éjszaka felére

Nem mond semmit se, csak csendben vissza alszik
Csak egy rezzenés, de semmi sem hallatszik
Felkelek, nehezen megnyugtatom magam
Vissza fekszem, és elcsitítom az agyam

Soká tart, de újra álom jön szememre
Nem kell tovább vigyáznom józan eszemre
De a szívem még most is, egyre csak lüktet
Kalandra indul, a hiány ezzel büntet

Jól látod, hogy nem kereslek jó ideje már
Hogy lelkem és szavam végtelenül sivár
Kérdezhetnéd akár, hogy mi az ami bánt
De te magad is látod a tükörben a lányt

Ne is törődj velem, már túl léptem rajtad
Tőlem legnagyobb kincsem, a szívemet kaptad
Vissza hoztalak újra az élők sorába
Te hagytál leesni a remény porába

Meghagytál engem a legjobb barátodnak
Nem gondoltad de megtettél a sajátodnak
Azt hitted elég és én beérem ennyivel?
Hogy jobb ha nem leszek előrébb semmivel?

Egy ketrecbe zártál melyet én csináltam
Pont az tette ezt velem akit úgy imádtam
Tudni akarod milyen érzés amit tettél?
Mintha a szívembe egy forró kést döfnél

Ezt a kést nem tudod kivenni te magad
Csak várhatod azt aki kiveszi a vasat
Ha egy dallamot hallasz, vagy mosolyt látsz rajtam
Csak egy elkeseredett imádság a zajban

Az én erőm elfogyott, magamra maradtam
Csak az érzés maradt amit úgy tagadtam
Te, aki ezt hallod, segíts ki a bajból
Menekíts meg a bennem ragadt vágyaktól

Nem vagyok szent, de tudom nem ezt érdemlem
Add hogy lássak újra fényt ebben az éltemben
Tudom, hogy ez a világ még igazságtalan
Hogy a szerelem már gyenge és lángtalan

Ígérem az enyém erősebb az életnél
Erősebb bármely sziklánál, minden léleknél
Csak egy esélyt adj azzal hogy kihozol innen
És én neked adom az utolsó kincsem