A place for my head

hajnalba fulladó borszagú magány
erkölcstelen csillogó harmatok
pucér pusztába futó sikoly
szoborként szégyenné fagyott
lélekszakadó lehelet
+ véres verejték. Esett.

hadd essen. sírjon csak az ég. ha már én nem sírhatok.

levetettem magam a szikláról. jeges volt a víz, s én a jégtábla alá kerültem. kerestem a kiutat, de csak jég volt felettem. a tagjaim átfagytak, elzsibbadtak, nem kaptam levegőt, hiába próbáltam lélegezni. úgy éreztem, mintha a testemből, a mellkasomból valami ki akarna szakadni, ugyanakkor el volt zárva az út. se ki, se be nem mehetett a levegő.
visszakínlódtam magam a valóságba, a lépcsőre, a kutyához, aki a fejét hozzám nyomta. zsibbadt tagjaimat megerőltetve a telefonomért nyúltam, üzenetet írtam, miközben még mindig a jég alatt kerestem a kiutat a vízben. aztán egy hang, az egyetlen akiét felismertem, és ismét uraltam a valóságot...

aztán még egyszer ugyan ez. szikla, jeges víz, jégtábla... és az a hang... az a hang visszarántott, mielőtt ernyedt tagokkal elmerültem volna a jeges vízben...

aztán hirtelen pofon ütött a hajnal.kegyetlenül csattant arcomon a kín, s vörösen izzot a hely, ahol ért.
sajog még most is.
pedig már majdnem itt az éj, hogy hűs lehelete enyhítse lázas sebem hevét.
vajon meddig mehet még ez így, hogy alkalmi szeretőm enyhíti gondjaim ha a nap eltűnik...?
és miért segít, ha nem kap semmit cserébe?
s mégis, mikor vele vagyok, nem aggódom.
nem hiszem, hogy ennek vége lehet.
olyankor csak... engedem, hogy kacagása csillagként a szemembe égjen és beragyogja az együtt töltött időt.
de meddig érezhetem még lelkének bársonyölelését?
ő nem olyan, mint a hajnal.
ő nem ér hozzám.
ő csak a lelkét osztja meg velem.
sötét, titokzatos, hűvös és ragyogó lelkét, melybe visszatérni mindig olyan, mintha hazaértem volna.

nem tudom elengedni. képtelen vagyok.
honnan ez az erő?
talán szerelem? vagy lehet szeretni valakit más fajta szeretettel is ennyire?
ragaszkodás? hogy nélküle nemhogy félig, de negyed annyira sem vagyok önmagam...?
talán lehet valakit saját magamnál is jobban szeretni, többre tartani, jobban óvni, védeni?
szeretném megőrizni őt a valóságtól, biztosítani neki egy olyan kapcsolatot, ami megnyugtatja, ahol megpihenhet, ahol lerakhatja lelkének terheit, ahol kiadhatja gyengeségeit... ahonnan új emberként távozhat mindig...

nem, hogy nem tudom elképzelni az életemet nélküle, de nem is akarom.

valami mérhetetlenül könnyed és mégis nehéz dolog van bennem. a hó is megjött, hideg takaróként befedve a földet, hogy szépet álmodjon. csak az én lelkemben olvad fel ez a porhanyós, tiszta, fehér valami, és hideg vízzé olvadva rám hozza a frászt. jó volna egy kandalló mellé beülni, egy pokrócba burkolózni és egy fényképes bögrét szorongatva nézni bentről a hóesést. de nem lehet. se kandallóm nincs, se pokrócom, és a bögrém is eltört. csak kint állok a hóviharban mint egy hülye és tűröm, hogy a pelyhek hideg cseppekké olvadjanak amint a bőrömhöz érnek. meg fogok fázni, meglehet. nem ez aggaszt, inkább csak az, hogy sehol egy hely ahol megmelegedhetnék és száraz ruhába öltözhetnék. nem is tudom... talán a bögre hiányzik? vagy ami rajta volt, vagy inkább ami benne? ha elveszítünk valamit, az mindig fájdalmas. de vajon csak emiatt érzem magam ilyen rohadtul? vagy van ennek más oka is?
lehet, hogy nem is áll el a hóesés, talán augusztusban is havazni fog. ha máshol nem, a lelkemben.