A place for my head

álomtalan por száll szemre
szélbe csapó örvénylő áradatban
hallgat a kavics
dér nélküli hajnalt szül a
tomboló parázs
tér teret tágít
hol az álom mégis szűkül
élével vág - egyre csak vág
sorvadó tagokban új hitet ébreszt újra
igen.
nem.

hadd essen. sírjon csak az ég. ha már én nem sírhatok.

levetettem magam a szikláról. jeges volt a víz, s én a jégtábla alá kerültem. kerestem a kiutat, de csak jég volt felettem. a tagjaim átfagytak, elzsibbadtak, nem kaptam levegőt, hiába próbáltam lélegezni. úgy éreztem, mintha a testemből, a mellkasomból valami ki akarna szakadni, ugyanakkor el volt zárva az út. se ki, se be nem mehetett a levegő.
visszakínlódtam magam a valóságba, a lépcsőre, a kutyához, aki a fejét hozzám nyomta. zsibbadt tagjaimat megerőltetve a telefonomért nyúltam, üzenetet írtam, miközben még mindig a jég alatt kerestem a kiutat a vízben. aztán egy hang, az egyetlen akiét felismertem, és ismét uraltam a valóságot...

aztán még egyszer ugyan ez. szikla, jeges víz, jégtábla... és az a hang... az a hang visszarántott, mielőtt ernyedt tagokkal elmerültem volna a jeges vízben...

aztán hirtelen pofon ütött a hajnal.kegyetlenül csattant arcomon a kín, s vörösen izzot a hely, ahol ért.
sajog még most is.
pedig már majdnem itt az éj, hogy hűs lehelete enyhítse lázas sebem hevét.
vajon meddig mehet még ez így, hogy alkalmi szeretőm enyhíti gondjaim ha a nap eltűnik...?
és miért segít, ha nem kap semmit cserébe?
s mégis, mikor vele vagyok, nem aggódom.
nem hiszem, hogy ennek vége lehet.
olyankor csak... engedem, hogy kacagása csillagként a szemembe égjen és beragyogja az együtt töltött időt.
de meddig érezhetem még lelkének bársonyölelését?
ő nem olyan, mint a hajnal.
ő nem ér hozzám.
ő csak a lelkét osztja meg velem.
sötét, titokzatos, hűvös és ragyogó lelkét, melybe visszatérni mindig olyan, mintha hazaértem volna.

nem tudom elengedni. képtelen vagyok.
honnan ez az erő?
talán szerelem? vagy lehet szeretni valakit más fajta szeretettel is ennyire?
ragaszkodás? hogy nélküle nemhogy félig, de negyed annyira sem vagyok önmagam...?
talán lehet valakit saját magamnál is jobban szeretni, többre tartani, jobban óvni, védeni?
szeretném megőrizni őt a valóságtól, biztosítani neki egy olyan kapcsolatot, ami megnyugtatja, ahol megpihenhet, ahol lerakhatja lelkének terheit, ahol kiadhatja gyengeségeit... ahonnan új emberként távozhat mindig...

nem, hogy nem tudom elképzelni az életemet nélküle, de nem is akarom.

A bolond nevetett. Mindenki csak nézett rá, fogalmuk sem volt róla, hogy mit talál olyan mulatságosnak. De ő csak nevetett és nem érdekelte, ki mit gondol róla. Többen elfordultak - úgy vélték ezt még nézni is illetlenség-, voltak akik értetlenül bámultak rá, mások pedig egyenesen otthagyták. Hogy illetlenség-e egy ilyen alkalomkor nevetni, arról azt hiszem nem oszlanak meg a vélemények, hiszen egy temetés sokkal inkább a könnyek alkalma, mint a nevetésé. Nevetett, mi mást is tehetett volna, mikor a zsigereiben minden a kacagását követelte... Akik a temetésen jelen voltak, igazán nem is ismerték az elhunytat. Volt néhány ember, akivel köszönő viszonyban volt, egyesekkel olykor még beszélgetett is, de igazán senki, de senki nem ismerte. Még a bolond se, habár mégiscsak ő ismerte őt a legjobban. Nem fájt neki az elvesztése, sőt kifejezetten felszabadultnak érezte magát mióta az elhunyt távozott az élők sorából. Ahogy kacagását leplezni sem próbálva elnézegette az egybegyűlteket, felötlött benne, hogy a legtöbben észre sem veszik, hogy egy temetésen vannak. Sőt, mintha azt sem vették volna észre, hogy az elhunyt halott. Ez még inkább mulattatta, és a nevetése már-már végtelennek bizonyult. Új emberek érkeztek sorra, egyesek távoztak - talán épp mert ráuntak a bolond alkalomhoz nem illő viselkedésére-, és kivétel nélkül mindenki ránézett a bolondra. A legtöbben azon nyomban le is vették róla a tekintetüket és szemüket forgatva hamar továbbálltak. Mások nagyot néztek, kevesen megkérdezték tőle, hogy jól van-e, de csak egyetlen ember volt aki elkezdett vele együtt nevetni. Mert az az ember látta... Ő tudta, hogy az elhunyt nem más mint a bolond korlátok közé szorított néhai énje.