J.Teca blogja

Kitüremlik a lelked az éjből

Világossá válik általa a sötét.

A mélységet lényed temeti be:

Fürösszük magunk a Hold fényibe.

Egyszerre nincs más, csak a ragyogás:

Körülvesz, átölel, magába ás!

Ez az az Éj, a legszebb, amit éltem,

Mert Veled lebegtem én is a fényben.

Így lett lelkem lelked társa újra:

Együtt szállunk most a csillagokra!

1987.

Vacogó foggal élek! Életem örök vacogás!

Vacogás bújik testembe, melyen át

A lelkembe jutva egy örök remegésre vált.

Ez a vacogó-remegés tépi szét hitem.

A „hitem” tépi szét a szűrtelenül belém

Préselődő tucatfrázis, a céltalan,

A megvalósíthatatlan szóhalmaz.

Vacogó foggal élve zárom ki magamból

A „profil” szavakat, mint a folyót

Medrétől elterelő barbár eszközöket

S vacogón-remegőn nézem a

Felgyülemlett szavak bugyborékolását,

Várva, hogy kinyíljon a zsilip,

S a szóhalmaz elrendeződve

Induljon tovább- a „buktatókon” át!

1985.okt.

Egy lépés és már más az út,

Egy óraütés és már más az év.

Mégis, midőn a gondolatod

E pillanatnyi perchez ér,

Úgy foly’ egybe a tegnap és a ma

Midőn a rímek csengő dallama,

Vagy a derűs, csodás égboltra

A villám fekete felhős borulata.

Egy perc és nem több:

Mely csodák és álmok,

Hiú remények és

Letört virágok…

Vannak, mik széppé, mások

Fájóvá vonják körül

A körülöttünk levő világot.

Mégis, a múló év küszöbén állva

Egy évtől búcsúzunk, borral a pohárban,

Az érzés, amely mindannyiunkban élve

Beleszívódik lelkünk rejtekébe,

Világraszóló vágy ez: a BÉKE!

1984.jan.

Asszociáció Pilinszky J.  ”Késő kegyelem” c. versére

 

Már megadtam magam

A tiszta Égnek!

A Halálnak, a nagy

Mindenségnek!

Előbb üresként

Imbolygott a test,

S nem tudtam

E földön, mit keres?

 

Szülőim kutattam

Hasztalan!

Lelkemből kiestek

A megfoghatatlan

Képzelet képei!

-Csak húrok vannak

Melyekben a lélek

Az ébresztő hangjait

Csodásan pengeti!

-Nekem már van fogódzkodóm

És nem vagyok „gazdátlan ág”

Melyről lecsüng

A „pusztuló világ”

Élő vagyok, mert

Él a lélek bennem!

Igy találtam rá az

Új Nagy Kegyelem-re!

1984

Télvégi éjszakában

Száguldott velem a szekér.

Majd a folyóparton megállva,

Lelkem testemre talált.

Két óriás kéz nyúlt felém:

A lelkemet akarta!

S én kiáltottam:

Nem adom neked a lelkem,

Mert azt a testem

Magába zárta.

A két ököl csalódva zuhant

A test mellé, mely az embert,

Kharónt - mert Ő volt az –

A csónak mélyébe lehúzta.

1983.