Iziszcsillag5 blogja

Sajnos, egyáltalán nem tudtam feltenni a főoldalra ezt a verset, hiába javítottam egy órahosszáig az összes idegen szót, állandóan visszadobta az ego és a ratio szavak miatt!

Akkor legyen itt!

Szvit, avagy stilizált táncok sorozata

1. Ouverture

Ironikusan könnyű csak
megjegyezni,hogy az egyik vers
mitől különb a másiknál,
vagy egy jellem szikárabb-e,
ha naponta apró puzzle darabokká
aprítják, majd illesztgetik 3 D-ben,
esetleg program híján csak úgy a síkban
szükségképpen bonckések nélkül
fertőtlenítőszerek hiányában
gennylázas az ébredés.
Ugyanígy az ego is, ha felszínre tör
mutatja meg igazi arcát:
a nemtelen sárkányét,
ki elveszítvén hat fejét,
csak megmaradt nyelvével,
pontosan eggyel izzít
lávafolyammá minden értéket,
midőn dühe a kékséges fény felé tör.
(Mélykék fénylény, Sátán bálvány...)

2. Allemande

Csak szótlanul néztem Rád,
s azt hittem, nem jól hallak,
de aztán villám suhant át az égen,
midőn hirtelen ráébredtem,
igen, ez vagy Te:
oly képlékeny, akár a szavak,
így lehetnél csodaszép verssé
vagy kidobandó szemétté,
de próza vagy, mi minden
költészet nélkül rám szakadt,
hogy olvassam végig.

3. Gigue

Szemüveg nélkül elhomályosulnak
előttem a betűk, összefolynak,
s inkább csak az időt húzom,
mint iskolában az elégtelenre
váró, semmit sem értő diák,
miközben igyekszem közömbös
arcot vágni, hogy tudd,
nem ér el lelkemig a dalod,
s hogy az illúziót még
gömbölyűbbé tegyem
időnként felállok
járok egy nagyot,
majd iszom egy pohár
vizet, hogy leöblítsem
a bennem varázzsá
soha nem érő látszatot.

4. Courante

A bűvész trükkökhöz elegendő
egy táska, egy könyv, egy doboz...
Tudod, szeretem azt, hogy a
társadalmon még éppen belül
vagyok, s nem kívánok kilépni
a medence baktériumoktól hemzsegő
síkos peremére, de veled ez bizton
sikerülne, s közben Te az vagy, aki én,
mert - ezt súgja a ratio - nem leszek soha:
Csipkebokor mögötti szó, láng, mi
szüntelen lobog, de nem hamvad
parázzsá mégsem, szerelmed bőrömön
érzem, sejtjeimbe zárom minden
rezzenésed, de mellékes,
hidd el, minden hangod,
ha én mélyre rejtem az összes kottám,
mert, ha megérintesz,
bennem is felcsendül a valaha is
hallott legszebb nyitány.
(Tannhäuser und der Sängerkrieg auf Wartburg)

5. Air

És falom a sorokat,
mondjuk, hogy lapozgatok,
miközben tudom, hogy vársz,
s csak egy ajtó választ el Tőled,
ki, hogy közelemben lehess,
a sarudat is levetetted értem,
hogy általad is megszentelődjem.

6. Sarabante

Belső zokogásom az arcomra is kiült
-mi folyton érzi borostáid-,
a lélek és a test egysége megbolydult,
noha oly szép ez a történet:
van benne sárkány meg királylány,
pusztaság, törvény, rend és béke,
s mégis itt ülök, szemüvegem
rég levettem, azt a könyvet
is lettem, de hidd el,
az a nyitány most is itt
cseng bennem.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2011-12-03.

1962-őt írt a Kalendárium. Egy nő ült üveges, fáradt szemekkel a konyhaasztalnál, s előtte szanaszéjjel dobálva, ziháltan meredt a semmibe a rengeteg családi kép. Némelyiken Ő volt karcsún és fiatalon, ahogyan egy Glóbusszerű valamin üldögélt vagy egy másik pózban, abban, amikor még éppen nem hangzik el a Start!, de a rajtvonalnál már pattanásig feszülnek az izmok és idegek. A konyhaszekrényből kést vett elő, s lázasan hegyezett.
- Sok ceruzára lesz szükségem, hogy mindezt megértsem – lüktetett az agya. Valamikor a Dóczyba járt, ahol fegyelemre szoktatták, így megpróbált lecsillapodni. Még azt sem nagyon vette észre, hogy fel kellene kapcsolni a világítást, mert egyre csak írt:

- Ez ki?
- És ez?
- Szürkület.
- Lopják a vizet.
- Sírok.
- Mama.
- Kisfiam.

Gyorsan gyarapodtak a kérdések és a képek hátulján a feliratok. Néha felzokogott. Csak így, egyszerűen, nem törődve azzal, meghallja-e valaki. Szülei ugyanabban az udvarban laktak, de külön bejáratú házrészekben. Valaha nagybirtokosok voltak. Most itt éltek egy belvárosi utcában egymás hátán. Erősen szürkült már.

- Miért?- kérdezte magától a nő.
- Miért éppen azt a házat?

Tankok vonultak el lelki szemei előtt, s az az átkozott cső három napon át a ház lakóira szegeződött. Persze, a férje most sem volt otthon. Hírekért szaladgált, hogy aztán megírhassa, amit saját szemeivel tapasztalt meg. Ágnes pedig először csak nem evett. Talán a tejjel lehetett baj. A sok izgalom miatt hiába rágta az asszony aszott melleit, nem sok tápláló folyadékot tudott magához venni. Majd csak hevesen sírt, rángatózott, lázgörcsei voltak. A fiú is csak halkan nézte a szenvedést, s néha kérdezte meg csak a mamát, hogy ők mikor esznek már. Már liszt sem volt otthon. A krumpli is elfogyott. A gangon néma csönd honolt, a szomszédok is mind besötétítették lakásaikat, s csak végső szükségükben szaladtak ki a folyosó végi mellékhelyiségbe. Hasítani lehetett a csöndet és a némaságot. A földön az emberek hamuszínű arccal várakoztak, míg az égben az Angyalok megrendülten fújták fuvolájukat. A harmadik nap reggelére a víz is elfogyott. A tank még mindig a ház előtt állt és egyik pillanatról a másikra, mint, ahogyan a nyári égen is váratlanul cikáznak át a viharfelhők, harsány lövések toporzékoltak a falakon pattogva és kérhetetlenül.
Az őszi szél 1956 november elejének pergette faleveleit, s színváltozásukkal együtt a naptár napjait is kérhetetlenül a fagyos leheletű tél felé. Néha nyikorogva zokogott fel egy-egy ajtó vagy csikorgatta fájdalomtól elgyötört arcát egy kilincs.
A harmadik nap éjjele előtt már nem mozdult semmi és senki sem. Ágnes apró ujjacskái oly szorosan fonódtak a mama kézfejére, hogy az asszony önkéntelenül is elcsodálkozott az erő láttán. Még azt sem vette észre, hogy egyre szederjesebbek és hidegebbek azok az áldott, picike csodák...

A férfi hajnalban érkezett meg. Lódenkabátja megszaggatva, borostás és áporodott szagú volt. Először a fiú szipogására figyelt csak fel. Majd hosszasan nézte feleségét, aki egy halott csecsemőt dajkált, s a világ legszebb hangján énekelt neki egy régi dalt. A kenyér úgy zuhant ki kabátja belsejéből, mint a jegyzetei, bicskája és kopottas, életlen ceruzája.

Hat esztendővel később egy férfi lépett egy másik konyhába. Szerkesztői megbeszélésről érkezett, fontos értekezleten volt túl. Élete egyik legjelentősebb eseményének előszobájából sietett haza, mert főszerkesztővé nevezték ki.

Kilencéves fia az udvaron játszott. Megsimogatta az élénk tekintetű gyermek fejét, s megkérdezte tőle, hogy miért nem vette fel a kabátját. Hűvös, őszi este volt. Éppen szürkült már.

- Apa! A mami megint olyan... Tudod, mint akkor... Pesten. Én nem lopom a vizet és a fia vagyok, ugye?!
- Persze, drágaságom!
- Akkor jó! Nem mertem szólni a nagyiéknak. Megint sírnának, s el akarnák vitetni tőlünk. De mi ugye, soha nem engedjük meg ezt?
- Nem, kisfiam! Sohasem.

Az asszon 28 éven át feküdt a pszichiátrián. Soha senkivel nem beszélt többet. Néha megetette az ablakpárkányra szálló galambokat. Nem fogta fel férje halálát két esztendővel a sajátja előtt, s azt sem tudhatta meg, hogy a kisfia mindössze két évvel éli csak túl. Mind a hárman egy sírban nyugszanak, csak Ágnes van ma is nagyon messze... De néha a föld alatt is érzik apró öleléseit, a Mennyek Országában pedig immáron végérvényesen egy családot alkotnak.

M. Fehérvári Judit 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Hatalmasabb volt az mindenkinél és oly sok gőg élt benne, hogy az bizony majdnem elhomályosította a napot is. Birodalmában így is minden nyirkos volt és tejfehér. Még lépni is alig tudtak az közrendű emberek, hiszen nem nagyon láttak tovább az orruknál! Bezzeg a király! Hatlovas hintókon járt csak, előtte 12 ember vitte a fáklyát, s mellette is mindkét oldalon, de még hátul is. Így aztán meglehetősen nehéz volt közlekednie, hiszen ennyi ló nem mehetett vele, csak gyalogosan kísérték a Hetedhétországból gondosan összeválogatott deli vitézek.

Egy szép, kevésbé ködös napon, amikor néhány fénysugár áthatolt a palota fölött, őfelsége úgy döntött, hogy megnézi a fenyőfaerdejét, s ő maga választja ki a karácsonyfáját, mert bizony december végére járt már az idő. Bosszús volt nagyon az uralkodó, mert nem akarta Időapót zaklatni azzal, hogy állítsa meg a rokkáján a fonalfolyamot vagy húzzon vissza belőlük. A Birodalomban ugyanis mindenkit meg tudott vesztegetni, csak ezt a furcsa, habókos öregembert nem. Összetrombitáltatta tehát a teljes kíséretét, s azon nyomban el is indultak. Csak mentek, mendegéltek megállás nélkül, mert olyan sűrű sötét éjjel szakadt le valahonnan magasról minden Holdtölte után, hogy bizony a Birodalomban az emberek, még a legelvetemültebbek is, takarójuk alá menekültek, s még a szempilláikat is kulcsra zárták. Nem így a király! Parancsba adta, hogy próbálják csak elérni azt az erdőt, ha már kigondolta. Csöndesen, magába zuhanva ballagott a kíséret, s csak a lovak egyre ritkuló horkantásaiból tudták, hogy nincsenek egyedül ebben az ébenéjben. Hirtelenjében az uralkodó valami picike fényt pillantott meg, ami annyira vonzotta, hogy egyre mélyebbre barangolt a sötétségben, mert annyira vágyott a lelke a fényre. Nem is vette észre, hogy messze hagyta embereit, s immáron egyedül bolyong. A kísérete egy darabig megpróbálta ugyan követni, de ekkor egy sűrű sötét fellegből, amit ugyan senki sem látott, de mindenki hallotta orkán üvöltését, hatalmas szél kerekedett, s visszafordította őket.

Nem hiányzott otthon a király senkinek sem. A város lakói ugyanúgy élték tejfehér mindennapjaikat, mint eddig. Az uralkodó ugyanis nagy zsarnok is volt, meg családja sem volt, mert kivégeztette régen az összes hozzátartozóját, nehogy az uralmára törjenek egyszer. Így aztán új királyt emeltek a magasba, aki sokkal igazságosabb volt, s így ünnepelték a Szentestét. Még énekeltek is. Ilyen pedig emberemlékezet óta nem esett meg ezen az elhagyatott tájon. Először még azt sem tudták, hogy a torkukból nemcsak szavakat képesek kibocsátani, de éppen arra járt egy szakállas, vén öregember, aki egy furcsa tárgyat cipelt a hátán, amiből csak úgy ömlött a fonal, s mindenkinek ingyen adott belőle éppen annyit, hogy egy rend új ruhára való kerekedjék ki belőle. Ha megkérdezték tőle, miért osztogatja a nehéz munkája által feldolgozott gyapjút, csak annyit mondott, hogy nem más ez, mint az emlékezés fonala mindazoknak, akikre a felejtés ködössége szállott rá. Még azt is hozzátehette mérföldes szakálla alól motyorogva, hogy a valamikori dal és világosság kincse. Az emberek furcsán csóválták fejüket, s rábólintottak, hogy bizonyára habókos. Amúgy meg egyfolytában dallamok hagyták el ajkait, s úgy csatinázott, akár egy csalogány. Először egy apró fiúcska ment oda hozzá, s kérte meg arra, hogy tanítsa meg a madarak nyelvén fütyörészni, majd az egész város minden apraja és nagyja is odasereglett, s szájtátva hallgatták e muzsikát. Még nagyobb volt a csodálkozás, amikor mély öblös hangján egy éjről dalolt, s erre a nótára meg is tanított minden egyes embert. Amikor közös éneklésbe kezdtek, egy picike csillagot pillantottak meg az égbolton, már amennyire sejtették, hol is kellene azt keresni, ami csak úgy szórta rájuk a mennyei fényt. Először egy termetes asszonyságnak derengett fel a valamikori zsarnokság képe, s hihetetlen, de úgy megtelt a szíve szeretettel és örömmel, hogy az egykori király után akart menni, s megkeresni azt. Majd a többiek is sorra mind, mert úgy emlékeztek uralkodójukra, hogy kíséretének melegségéből, a fáklyák fényéből nekik is mindig jutott egy picinyke szeretet.

Közben, ha hiszitek, ha nem (Járjatok csak nyugodtan utána!), kerek harminchárom esztendő telt el.

Ha Időapó meg nem jelenik a városban, s a dal imádatával meg nem állítja rokkáját, talán mégis észrevette volna valaki, hogy semmi sem változott a békességen kívül, ahogyan egymás felé fordultak az emberek.

Hogy a zsarnok uralkodóval mi történt? Az első néhány évben megvédték a tűlevelű fák a ragadozóktól, szarvasok hordozták a hátukon, madarak etették, apró fénytündérek itatták, s a felejtés ködét bocsátották rá. Emlékei elillantak, s egyes-egyedül az erdő rezzenéseiből táplálkozott a lelke. Furcsa álmai voltak, amelyből a tejfehérségre, emberek könyörgő tekintetére, s az ég felé tárulkozó kezeinek képére emlékezett csupán. Az ég madarai megtanították énekelni, s immár tudta azt, hogy az erdő az áldást és békességet hozta el szívébe. És nem is vágyott másra.

Amikor egykori népe rátalált, akkora hosszú szakálla volt már, hogy 15 deli vitéz cipelte utána. Hazatérvén, egykori dajkája megmosta a lábát, s ő végeláthatatlan zokogásban tört ki. Könnyeitől feloszlottak a ködök, s karácsony ünnepére sűrű, fehér hótakaró váltotta fel az egykori lápvidéki táj képét. Valahonnan messziről éppen odaért a betlehemi csillag is, s beragyogta az éjszakát, s az ünnepnek új hitet adott. Időapó szépen tovafonta rokkáján a megkezdett szálakat, mert eljövendett az új, az igazságos uralkodó.

Az eddigi királlyal mély barátságba keveredett az immár igazságos és szelíd királyunk, s felerészben uralkodtak ezentúl a Birodalomban, ahol december 24-én azóta is minden este egyenesen az Ég felé száll a „Csendes éj…” melódiája, hogy csillagokra, megváltásra és szeretetre, odafigyelésre, a törődés erejére emlékeztessen mindenkit.

M. Fehérvári Judit

Ma…

A mai napon az egyik egészségügyi bent fekvő intézmény olyan osztályán jártam, mint önkéntes beteglátogató, ahova nem sokan mennek jó szívvel.
Nekem igazából semmi más feladatom nincsen, csak beszélgetni. Az emberek először nehezen nyílnak meg és valójában még nehezebb dolognak tűnhet mosolyogni, de számomra nem az. Szeretem az embereket. Elesettségükben, szomorúságukban, magányukban, kétségbeeséseikben még inkább. Meglepően sok az idős és hajléktalan. Az előbbiek nem tudnak békével eltávozni, s a pokol tüzétől rettegve teljesen tiszta tudattal néznek a szemembe egyetlen kérdésükkel, hogy miért. Miért van elmúlás, s miért lesz tűz és büntetés azért, mert leéltek csaknem 90 évet e földön. Nehezen találom a szavakat. Megkérdezem a keresztnevét, s mosolyogva adom tudtára, hogy a mi családunkban rajtam kívül mindenkit így hívtak, s meglepődve elmosolyodik. Szemei azúrkékek. Megigazítom takaróját, s szólok a kórházi lelkésznek, hogy beszélgessen már el a nénivel. Ő megkérdezi tőlem, hogy zavart-e, s meglepődik a nem válaszomon. Továbblépek. A 74 éves néni hat gyermek édesanyja, s még itt is, s most is azon tépelődik, hogy miért nem tudta elfogadni a jelenleg 55 éves fiát a férje, akinek 5 gyereket szült, de akkor ment hozzá, amikor ezzel a meglett férfival éppen mástól volt terhes. Nem is nősült meg a fiú, s velük él ma is. Nem tudok mit mondani, így megkérdezem, hogy hogy van, s mióta fekszik bent. Alig néhány napja. Próbálok Neki mesélni annak a kisvárosnak a fürdőjéről ahonnan való, a szomorúfüzek szépségéről, a dombtetőről, ahonnan én mindezt láttam, s megkérem arra, hogy mire legközelebb jövök, próbálja meg magát kipihenni. Egy „Isten áldja!” után az újabb néni szintén zokog. 51 éves lánya külföldön él, a férje is tehetetlen. Senki sincsen, akire támaszkodhatnának. Megígérem Neki, hogy amikor csak időm lesz, benézek Hozzá is.
A férfiak sokkal nehezebben nyílnak meg, s nem is csodálom, hiszen katéterek és kacsák között tudok csak lépkedni, de mégis nyíltabbak. Beszélgetünk a szociális hálóról, a munkáról, a „nincs”-ekről, s minden másról. Ők könnyebben viselik, amit saját akaratukon kívül is kaptak a sorstól. Talán, mert mégis az erősebbik nem. Vagy csak azért, mert nő vagyok…
Ma tetőtől talpig népi ruhába öltöztem. Nem kell arra az igazi palócos vagy hasonló viseletre gondolni, inkább bajor minta szerint. A kórház előtt tüzet kérek egy fiatal lánytól. Nem kellene dohányoznom, de látván ezeket a betegeket, valahogyan oldanom kell a feszültségem. És éppen amiatt nem lenne szabad mégsem, amit megtapasztalok. Majd eljön annak az ideje is, amikor nem jelent már semmi fontosat számomra sem egy nikotin rudacska, de úgy tűnik, ez nem az a nap. A hölgy 25 éves, szóba elegyedik velem, s éppen a viseletem miatt. Megkérdezi, milyen művész vagyok. Leginkább időbűvész viccelem el mélyen a szemébe nézve. Önfeledten nevet. Én is csatlakozom hozzá. Aztán a táncra kerül a sor, megvitatjuk, hogy ki milyen táncokat szeret, ajánlok Neki Debrecenben egy modern táncjátékstúdiót, szerencsére hallott róla, s felhívom a figyelmét arra is, hogy a néptánc együtteseknek van táncházuk is, s az mindig nagyon jó szokott lenni. Pontos időpontokkal, helyszínekkel. Örül, hogy megismerkedtünk és én is.
Közben már itthon vár a délutáni munkám. Míg nagy nehezen hazavergődöm a város másik végére, leszáll az est. Enni már megint elfelejtettem, de tanulás van. Szeretem ezt a fiút. Ahogyan nő, úgy lesz egyre fogékonyabb a világ dolgai iránt. Út közben vettem Neki egy csokit, olyat, amit én szerettem valaha nagyon, s amit mára már nem ehetek meg. Nagy nehezen megoldjuk a matek leckéjét is, jókat derülünk a feladatok logikátlanságán, s Adyval folytatjuk. Valamelyik nap az egyik közösségi portálra már megint feltette valaki az egyik olyan művét, amit nem ismertem. Van mit pótolnom nekem is! Csengetnek. Nem is olyan sokára születésnapom lesz. Nem akarok hinni a szememnek! Az egyik közösségi portálos Barátomtól Budapestről megkaptam életem nagy szerelmét könyvben. Mert leírtam, s itt is itt van a blogomban, miért szeretem ezt a regényt. Hogy honnan tudta a címem, arra három tippem is van. Glória. Ez az ajándék az őszi pompa Szeretetsugarait vonta erre a napra.
Kell több?
Higgyétek el, megéri a neten megosztani önmagunkat, mert szívük megtelik mindazzal, amiért élni érdemes!

Ingatlaneladásban vagyok, mert a gazdasági helyzet olyan, hogy nem érdemes megtartani azt, amiben úgysem él senki, s csak a rezsit viszi.
Nem szeretném albérletbe kiadni, mert annak is számtalan hátránya van. Legfőképpen, hogy nem mehetek a saját házamba, amikor én szeretnék vagy a családom.
Már a 8. éve fizetem feleslegesen a gázalapdíjat, a csatornadíjat és egyéb hasonló dolgokat.
Tulajdonképpen régen meg kellett volna szabadulnom attól a háztól, amihez igazán semmi közöm.
És itt a csak: betonoztam, kerítést csináltam, hozzáépítettünk, összeközművesítettünk, s ma is előttem vannak a harsogó nevetések, viccelődések, bosszúságok életképei...
...úgy peregnek a filmkockák akár egy hatalmas diavetítés.
Bennem él mind a 4 autónk képe, amelyek az építkezés során sérültek meg, s éppen a mostani kocsim motorházteteje is az országúton csapódott fel, amikor odatartottam, mert a lányom éppen ott ünnepelt.
És mi is.
Tulajdonképpen nagyon jókat lehet ott nyújtózkodni, mélázni, pihenni, akár fűnyírás közben is.
És volt egy lilaakácerdőm.
Nevetséges módon estünk neki, lombfűrész helyett vasfűrészekkel, hogy ne maradjon csak három fa.
És diófa helyett szomorúfüzet ültettem, meg szőlőlugast, mert valahol mélyen vonzott a vidéki élet, de megbarátkozni soha nem tudtam vele.
És cseréltünk nyílászárókat, kéményeket, konvektorokat, volt vagy 5-6 villanybojlerünk, csak éppen mégsem volt a miénk az a ház.
Nem is értem, miért.
Talán a szívem egyik fele maradt ott 4 éve...
Belső ügyem.
Ezekről nem szokott az ember beszélni, ezeket fojtja magába, s ezek miatt ragaszkodik egy álomhoz, amit már nem is álmodik...
Az ingatlaniroda pofátlanul nagy jutalékkal dolgozik.
És nem tárgyalhatok a vásárlóval, s csak az ügyvéd előtt derül ki, hogy mennyi is a pontos vételár, de az én telefonom csörög, amikor dolgozom, amikor orvosnál vagyok, amikor alszom, amikor éppen vacsoráznék...
Megéri ez nekem, hogy még csak azt sem dönthetem el, mennyiért is adom oda ténylegesen?!
Van két nagyon régi ügyvédbarátom. Elolvastam, amit aláírtam. Az apró betűs részeket meg pláne...
Mert ma hihetetlenül nehéz megbízni az emberekben, ha ingatlannal foglalkoznak, meg farkastörvényeket ülünk.
Legszívesebben elszaladnék, kikapcsolnám az összes telefonom, s kimennék ma aludni a házamba, ahol egyedül soha nem töltöttem el egyetlen percet sem 8 év alatt...
Oka lehet.
Mély, fájdalmas, olyan, ami csak az én ügyem...
Talán el kellene varrni ezeket a szálakat, mert másképpen egyszer önmagam okolhatom, hogy volt valami, ami életemnek olyan egésze, amiről nem beszélek, nem írok, csak itt sajog, s abban a házban ég, vele lángol, s fájdalmasan szelíd és csöndes sarkot követel lelkemben...
Soha többé vissza nem hozhatót...
S mert ilyen vagyok, még soha nem adtam el az emlékeim.
Így aztán nem is került rá, ama i betűre a pont, mert gondolkodom.
El akartam utazni, ehelyett itthon ülök, s holnap 11 óráig (Mert nem számít, munkaidőm van-e vagy sem!) eldönthetem, mennyit is érnek az emlékeim..

Mindenfélék léteznek: fehérek, feketék, színesek, kagylószerűen szétáradók, csigavonalban összegörbülők, laposak, kövérebbek, hallgatagok, fecsegők, hegyesek, domborúak, édesek, álmodozók, harsogók...
A tenyeredben nyerik el otthonuk, mert melegséged rájuk is átragad, midőn együtt dobog az élő és élettelen anyag.
Vagy csak egyszerűen a víz felszínén kacsáznak, göndör kacajjal élvezve a szabadságot, az életet...
Később beépülnek kerítésedbe, házadba, kedvenc virágod földjét díszítik, szökőkutad forrását őrzik...
Hozzád tartoznak, ahogyan te is részese lettél létüknek.
Tudod, hogy nem tudsz többé nélkülük élni, mert szemedben sokkal többek immár, mint egyszerű kövek.
Barátaid is ilyen sziklákká növekszenek, mert hozzád tartoznak, s tudod, hogy hiába az égető nap, a fagyok lehelete, az évek lassú áramlása, ha ígéretüket adták, hogy melletted lesznek bármi történik is, biztonságban lévő, boldog ember vagy.
Van olyan élethelyzet, amikor az egyik kavics a másikért kiált. Valahogyan közéjük keveredsz, de nem a te történeted írják, s mégis részeid.
Legszívesebben vízesésekben fürösztenéd őket vagy kalciumot itatnál velük, de nem teheted, mert megszülettek érzéseik, melyekben nem a te meséd írják, hanem csakis azt az egyetlent, ami most éppen az övék...
Ekkor szeretnék tengerparton sétáló oroszlánokról álmodni, s átadni a régi világok tartását, hitét...
Nem kellenek érvek, sem megadások, hallgatások és vigaszok, nyugalomra van szükség, a Kavicsok ősi titkaira, a lelkek őszinteségére és szavakra...
Csak éppen a kő nagyon nehezen beszél...
Mindig ott marad, ahova Te Magad viszed...
Ugye, tudod, hogy kaviccsá lenni a legnagyobb boldogság?
Légy részese a Mindenségnek, a rituáléknak, s ha sírnod kell, hagyd ömleni könnyeid, hadd legyenek cseppkövekké, karszttá, a Mindenséggé...

Lehet-e, édesbús hangulatokban tobzódni?
Lehet-e, az aranyló ősz melegbarna vagy csupán a temetők hangulati járnak át a tölgyesek mélabús, de mégis fenséges érzeteivel, ha a fák ágai között vidáman szökdelő mókusokat is engedi megpillantani az Örök Természetanya?!
Oly sokszor esünk értelmetlen pánikokba, a megmagyarázhatatlan félelmek kelepcéibe, mert tudjuk azt, hogy nem csupán a felsőbb hatalmak irányítják életünket, hanem néha olyan emberek is, akik nem ismerik a vagy szó jelentését.
Néha csak nemek koppannak, s még el sem mondhatjuk az ellenérveink, csak magunkba fojtjuk szavaink, s így öljük meg akaratlan Angyalainkat is.

Sokat ülök a net előtt.
Néha már-már elviselhetetlenül sokat.
Rengeteg virtuális barátra tettem szert.
Vannak olyanok, akikkel személyesen is találkoztam, másokkal csak Skype-on beszélgetünk néha vagy az MSN-t használjuk, esetenként az élet dolgait telefonon vitatjuk meg.
Aztán, ha a való életben is összefutunk, meglepődünk, mert nem ilyennek gondoltuk a Másikat, noha irodalmi vagy közösségi portálokon ismerkedtünk meg, mert azonos az érdeklődésünk, s ezért egy idő után úgy érezzük, személyesen is szót kell váltanunk.
Néha azonnal sikerül, máskor meg nem. Én az ilyen utazásaim a „bolygók közötti kapcsolatok” névvel láttam el.
És minden egyes égitestnek érzem a holdjait, kapok valami olyat a sugárzásukból, ami nap, mint nap melegséggel, fénnyel áraszt el.
Van olyan időszakom, amikor komolyan elgondolkodom azon, miért jó ez nekem.
Néha majdnem földhöz vágom a monitort, mert az értetlenség az még az éter hullámain keresztül is megvisel.
Aztán egyetlen szeretetteljes mondat vonzásba hozza az én planétám is, s feledve teret, időt, gravitációt, újra elmélyedek azoknak az ismeretlen csillagrendszereknek a tanulmányozásában, amelyek méltán képviselik a Földbolygó homo sapiens egyedeit.

Itt esik az eső, mondhatni zuhog...
Szeretem a tavaszi esőket, a nyári esőket, de még a téli esőket is, ha csöppjei nem fagynak rá a hóra, s nem a jégen balettozva kell eljutnom az egyik helyről a másikra.
A késő őszi esőket nem kedvelem.
Szürke ólomként nehezednek a városra, s akár a higanycseppek, csillogásukkal is mérget bocsátanak az emberekre.
Nem lassú sorvadást, hanem a házba behúzódós rossz kedvet.
S néha ilyenkor is el kell indulni.
Kocsival járok.
Bekapcsolom a világítást, törlöm a szélvédőket, s mosolyokat keresek.
A táj azonban elkúszik, eggyé lesz a vízsugarakkal, a fényekkel, s az emberek belső melegsége valahol ott remeg az esőfüggöny mögött a tavaszváró lelkükben...
Úgy látszik, öregszem.
Fiatalabban imádtam elázni még ezekben a betonszínű napokban is...
Talán azért, mert több remény élt a szívemben...
Mostanában egyre hamarabb lesz karácsony.
Valahogyan felgyorsult az idő is, miközben eltűnnek azok a gyönyörűséges tavaszi szelek és áradások, a helyüket pedig árvizek és kétségbeesések foglalják el...
Az eső pedig hideg csöppjeivel elszomorítja a lelkemet, mert ha jól belegondolok, Fényekre lenne szükség ott kint és itt legbelül is!

Néha olyan jó lenne csak egy picit megpihenni, akár a vándorok, akik a nap végén csak a csillagokra hagyatkoznak, nem szaladni...
Néha olyan jó volna egyszerűen csak lenni...
Furcsa teremtmény az ember...
Ha nincs feladata, kitalál magának valamit, hogy mehessen, cselekedhessen, fontos legyen...
Pedig csak egyetlen dolgot kellene megszívlelni: saját világunkban is néha megfürödni, hogy az új nap ragyogása ne fényévekre legyen, hanem bennük, mert csak így lehet tovább nézni.

Vannak olyan Emberek, Akiknek egyszerűen Fényük van.
Csillagrendszerek égnek a szívükben, s ha vonzásukba kerülünk, lelkünk megtelik melegséggel.
Szavakkal nem lehet köszönetet mondani azért, hogy a Sors különös szeszélye folyamán mellénk szegődtek, s úgy kísérnek, mint a Nap, amely galaktikákat fog össze, s mi egyszerűen csak részeseivé lehetünk ennek a kozmosznak.
Bensőséges, meleg hangulatok, beszélgetések, különös impressziók , rácsodálkozások kísérik egymást keresztező pályáink.
Semmi sem rutinszerű, a finom rezgések és hullámok egyenletesen áradnak még összezörrenéseinkben is.
Ezt a kapcsolatot az emberek nyelvén barátságnak nevezik.
S ha a Barátod arra buzdít, hogy mutasd meg Magad, Te gondolkodás nélkül megteszed, mert bízol és hiszel benne.
Ilyen egyszerű a bolygók közötti kapcsolat szóbeli egyenletrendszere.
Köszönöm, Erzsi!

Van a konyhámban egy falióra.
Szeretem.
Úgy megszoktam már, hogy észre sem veszem, de mindig ránézek, s nyugtalanul állapítom meg, hogy éppen mikor honnan kések el.
Ma másképpen tekintettem erre a kincsemre.
Elgondolkodtam, hogy már tegnap is ugyanennyi volt az idő, s az este is, egy - és sok éve is, én pedig itt vagyok és rá-rátekintek a múltamra.
Így lesz ez akkor is, ha már nem leszek.
Valahol Valaki majd ezt az órát nézi, ami most az enyém, mint az az Idő is, amivel nem tudok jól kufárkodni, ami elröpül, elszáll, s én ott maradok benne céltalanul vagy tervekkel tele, holnap meg azon töröm a fejem, milyen jó lenne visszaállítani a tegnapi vagy tegnapelőtti állapotokat.
Akárcsak az Oscar-díjas film szereplői, valamennyien részesei vagyunk életünknek, s valamennyien rosszul játsszuk el.
Sorsszerű és furcsa ütközőpontok, szerelmek, betegségek áldozataivá válunk, amelyekért senki más nem okolható, csak mi magunk.
Még az okokat is tudjuk, mert megéreztük, hogy mikor, hol rontottunk el dolgokat, megszólaltak belső vészcsengőink, lángoltak színei, akár az infralámpa fénye, gyógyítani akartak, csak mi elszáguldottunk, s tettük ezt szuperszonikus tempóban, hogy nehogy elbeszélgethessünk önmagunkkal, nehogy megválaszoljuk kérdéseinket, mert akkor mi célja lenne az órának, ami mindig hív valahova, de nem az új kalandokért teszi, hanem, mert azt gondoljuk, így kell élnünk.
Végül Ő csak egy tárgy, bennünk meg ott a Lélek, ami esdekel, s ha talán célt érnek kívánságai, már el sem hisszük, olyan messze kerültünk Önmagunk belső idejétől.

Van, aki csak belepillant, mások hosszú percekig időznek előtte, de mit is látnak?
Az éppen abban a pillanatban tapasztalható valóság lenyomatát.
És most a rendes tükrökről beszéltem, amelyek rögzítenek, de nem értékelnek...
Visszatükröznek egy tekintetet, egy rosszul választott öltözéket, de még a szúrós tekintetet is...
Ha nem tetszik, amit látok, legfeljebb továbblépek vagy végső kétségbeesésemben kiviszem valahová, hogy ne is legyen szem előtt... Anno az ószövetségi időkben halálesetek után, a gyász idején letakarták a tükröket vagy a fal felé fordították, s ma is sokan tartják még ezt a szokást.
A belső tükrök sokkal inkább egy feneketlen kút mélyén található örvényhez hasonlítanak, hiszen a valódi énünket mutatják. Sokan nem mernek ebbe sem belenézni, mert félnek attól, hogy nem képesek tovább fenntartani a saját eddigi valóságukat. A lehető legrosszabb védekezési taktika ez a patthelyzet. Nem látszik az út vége. A hárítások elszigeteltséghez, félelemhez, az egyén egojának beszűküléséhez, önkorlátozásokhoz vezetnek. A tudatalatti mélye pedig akár a valódi óceán, háborog... Kiutakat keres. Menekül. A végeredmény a lehető legkatasztrofálisabb, addig fut valaki, amíg önsorsrontásaiból már nem is lát kilépési lehetőségeket.
 
"Ha meghalsz, közel vagy az élethez." - énekelte az egyik slágerében Jimmy Hendrix.
 
Most ebben az Adventben talán felismerhetjük mi is, hogy az igazi önszeretethez, el kell temetnünk magunkban egykori gátlásainkat, mert csak azt oszthatjuk meg magunkból, amit mi is ismerünk, elfogadunk és kifejlesztünk. Kockázatos vállalkozás ez! Le kell lepleznünk önillúzióinkat, szét kell rombolnunk magunkban minden olyan dolgot, amit az élet útján való rohanás közben rakódott és kérgesült ránk.
Ennek a folyamatnak az ajándéka azonban a belső otthonunk, a nyugalmunk és tisztaságunk megtalálása.
Apróságnak tűnik, noha csupán a totalitást találjuk meg, hogy belső tükreink aztán soha ne legyenek homályosak, hanem kifelé is ragyoghassanak tükörfényei Mások felé is éppen úgy, mint ott, a Szív, a Lélek mélyén legbelül...

M. Fehérvári Judit