Istvan71 blogja

AJÁNLÁS

Szonett-koszorúmat az alábbi sorokkal ajánlom síró-nevető Földünk minden boldog és boldogtalan lakójának:   

Megszülettünk léha Földünk árváinak.

Megszülettünk árva Földünk lárváinak.

Héják tánca túrja Földünk sebzett arcát.

Sebzett arcunk festi Földünk vad kínpadját.

Kivirágzik kőből szerelmes életünk:

betonba vésett, meghalt magból létezünk.

DNS-láncunk ereinkben megcsörren,

mutációként korcsul testünk megtörten.

Megszületve buján virágzik a testünk,

csak késve vesszük észre: csapdába estünk.

Vagyunk szerető szülők szép gyöngyvirága,

vagy agyonverő kezek bukott királya.  

Szivárványszínű álmokat szőnek szülők,

de gyermekeik búsak, korán őszülők.

Megszületünk öntudatlan e világra,

hol mindenkinek van saját kopjafája.

I.

Búsak a régi idők, marad a sebtest.

Ne keresd, bennem találod meg a vesztest.

Még nem születtem meg, már vert a durva sors:

hazám földjén a vér-szél háborút sodort.

Apám marhavagonban bénára égett.

Tűzből mentett anyám füstös égre nézett.

Nem várhattam meg a békét, hívott a Föld:

utánpótlás vagyok, az állam hadra költ.

Fekete szurokból csúsztam ki a fényre.

Hunyorgó szemekkel nem nézhettem égre.

Anyám ölelt: a kiégett vagon csendes.

Nőnöm kell, hadfinak szántak csecsemőként:

kellek majd golyófogó élőerőként.

Nem kell keresnem, magam vagyok a vesztes.

II.

Nem kell keresnem, magam vagyok a vesztes.

A háborús föld haszonlesőktől vemhes.

Rút szava szól, beleszúr, halálról beszél,

égő piszkafa ága a húsból metél.

Gnóm hava hull, koponyám lehúzó erő,

földünk remeg, a kopjafa leverhető

vége mélybe mered. Te érted e jelet:

tán van a világban még élő kegyelet.

Égtájak gyilkosai összetartanak.

Ha nem felelsz meg nekik, felakasztanak.

Lázad a vérem, agyam, véres a havam.

Kopjafa, vagy koszorú - halálos jelek.

Jel-szava él, beledúl, a múltról cseveg.

Tiszta a lelkem, sziklaként áll a szavam.

III.

Tiszta a lelkem, sziklaként áll a szavam.

Szerelemért nincs nálam sok sápadt-arany.

Nem kerestem új hazát, csábos nőt, léhát.

Keresek egy őszinte, lüktető vénát.

Tizenhat éves hazafi ötvenhatban:

öklöm tank elleni harcra alkalmatlan.

Első Lázam selymes, lágy tincse tündökölt,

míg szennyes harcban sírt a sebzett szülőföld.

Minden napon hőn égett szerelmes máglyám,

repült a szőke tincshez bús, verses pályán. 

Alázva nézett, s nem fogta fel vak agyam.

Nem hittem el, hogy kincsem vesztét túlélem.

Szőke tincskoszorúját ma már túllépem.

Angyalaim csaptak be rútul, ravaszan.

IV.

Angyalaim csaptak be rútul, ravaszan.

Rozsdabarna haját úgy láttam, színarany...

Csáb szava szólt, ő hű párom lehetne még.

Megfeleztem vele magam életemért.

Láz sebe éget a múltnak, nincs vigaszom.

Meg akart menteni - ma már ezt vitatom.

Vallja magáról, szűz még. Csinos a teste,

s kéri: esküvő után legyen nagy este.

Tizenéves én, második álmodásom:

húsz évesen jegyeztem el Látomásom.

Bíztam, hihetek az engem szeretőnek.

Gyűrűvel ujján dolgozott nappal talpon:

esténként más-más sofőr várta a sarkon...

Hittem ostobán, vakon anyámnak, s nőknek.

V.

Hittem ostobán, vakon anyámnak, s nőknek,

így estem csapdájába egy vöröslőnek.

Tetszett neki a mutatós egyenruha.

Sok férfiért volt mohón, hevesen buja.

Bajban a japán bátran harakirizik,

a vörös démon csúfosan alibizik.

Szavát se hiszem már sem anyámnak, s nőnek.

Lelkem haláláért tartsam felelősnek?

Barátnőjével együtt Budapesten élt.

Hajnalig ágyán egyikőjük sem henyélt.

Engedték magukat mindig szeretőnek.

Megállított, s arról mesélt főbérlője:

a lányok ágyán hat fiú elfér bőven.

Halk sóhajom súgja őket esendőknek.

VI.

Halk sóhajom súgja őket esendőknek.

Véget kéne vetni buja ösztönének.

Letagadott mindent, becsülete nincsen,

pedig tudta, az igaz szó minden kincsem.

Főbérlőjét megátkozva elköltözött,

jó idoma új lakásban gömbölyödött.

Megesküdött, őt csak ártatlanul bántják,

hűn szerető szívét szaggatják a lándzsák.

Galád gyilkos is kaphat bűnbocsánatot.

Új lakásánál néztem a bejáratot.

Ez a vörös démon megrendíthetetlen.

Főbérlője dühvel zárt kapuhoz rohant:

- délelőtt már járt a vörösnél négy rohadt!

Bíztam álnok szavakban rendíthetetlen.

VII.

Bíztam álnok szavakban rendíthetetlen.

Teste-lelke sötét, ruhával fedetlen.

Már tudom, szülei szabadultak tőle:

agresszív vörösük csapodár és dőre.

Kétszínű, túl buja, lelke mélyén álnok,

elhalnak benne a becsületfoszlányok.

Laktanya foglya én, kiléptem a kapun,

a Nyugati peronját koptatta sarum.

Vonatra szálltunk hűs peronon maradva.

Csókra adta száját szorosan tapadva.

Volt szerelme már nem elfelejthetetlen?

Jött vele válás, új esküvő, ötven év:

közös virágzásunk mindennél többet ér.

Csalódott lelkem már eltemethetetlen.

VIII.

Csalódott lelkem már eltemethetetlen.

Tévedéseimért kamattal fizettem.

Éjjelenként riadót fúj kürt, s a lélek.

Józanul vagy kábán, ébrenlétben élek.

Ha igaz szót kérek, nagy az ára annak:

mártírja vagyok hazugság áradatnak.

Egész éltemben vágytam őszinte nőre.

Minden bűnöm büntetése: e vágy dőre.

Sokaknak adatik felhőtlen szerelem.

Örömmel nézem ezt fejemen deresen.

Megnyugszik lelkem, mert nem ő a fő hamis.

Halkul az idő, a szó és a némaság.

Csendesül már bennem hang és prófétaság.

Életem elszáll, bús füst leszek magam is.

IX.

Életem elszáll, bús füst leszek magam is.

Kiégett lelkem ég utolsó nyaramig.

Teleim fűtő füst keserve kavarog,

víztelen kutamba fulladva kacagok.

Sorsomon síró démonok dühöngenek,

sósavas könnyeik arcomra ömlenek.

Mindig könnyek hozzák a megkönnyebbülést:

sziklákba szorult lelkem nem kap enyhülést. 

Üstökösként süvítettem sűrű égen,

szétégett sziklaroncsként kihűlve végzem.

Tévelygek, nem tudom, merre a galaxis.

Leszakadtam rég az Androméda-ködről,

nincs erőm kitörni a boszorkánykörből:

vakhitemmel visszaélt sok gonosz, hamis.

X.

Vakhitemmel visszaélt sok gonosz, hamis.

Megcsúfolt álmaim helye kőpiramis.

Szellemem, eszmém galaxisködökben szállt:

hazug fogadalmas mások ágyán riszált.

Krematóriumban az első szerelem.

Menyasszonyom föld agyagában mereven.

Elmegyenge nej férfiaknak szülöget,

a rossz másik bosszúterveket sütöget.

Nincs panasz, nem vádolok. Minden gyermekem

élet, remény, küzdő, csak elismerhetem.

Hazug angyalaimtól már tartózkodom.

Nem mondok róluk gúnynevet, se véleményt.

Nem várok tőlük pardont, vagy jótéteményt.

Csak magam leheltem ki forró ózonom.

XI.

Csak magam leheltem ki forró ózonom.

Szikrázva égtem el az elektródokon.

Már régen csak semminek kellene lennem,

mégis itt vagyok ebben az őrületben.

Mindig csak egyszerű szavakkal beszélek

bízva,  koponyák értelmébe beférek.

Verésként adott sorsom mindig oly társat,

kinél az igazság maga rövidzárlat.

Képmutató kezek simogatnak hévvel,

de kínos kérdésre eszementen érvel.

Valóság helyett vállalja, esze tömpe.

Megrokkanó korban megrokkan a lélek.

Vigasztalan indulok az öröklétnek.

Szerelem illata nem szállt a tüdőmbe.

XII

Szerelem illata nem szállt a tüdőmbe.

Soha nem kerülhettem boldog mezőnybe.

Bedőltem a csábnak becsülettel, balgán.

Hazugságok vártak bombatestek ajkán.

Ha eszement alkoholmámorba estem,

igazságot, vigaszt rossz helyen kerestem.

Bántottalak szóval, magam bután védtem,

majd önmagam rakta szégyenmáglyán égtem.

Igen, nekem volt, s van vad szégyenérzetem.

Sunyi megcsalókkal ezt meg nem értetem.

Hazugság ellen szükség van még erőmre.

Ha bántottalak kétségbeesve kézzel,

a lelkembe tört tőröd téptem ki hévvel.

Hűtlenség, hazugság hasít, vág velőmbe.               

XIII.

Hűtlenség, hazugság hasít, vág velőmbe.

Nem tudom, mért forog agyam bölcselőre?

Hazug világban kaméleon-emberek,

a hűség, az állam a sárban hempereg.

Miért is tartjuk feslettnek a kéjenc nőt,

ha a természet oltott bele csáberőt?

Fillérekért az útszéli szakadt ledér,

százezrekért buja miniszter-feleség.

Üldözni kell a szennyes prostitúciót -

vonja le képviselőnk a konklúziót,

s bokorba bújik egy cafkával alkonyon.

Ha te élvezni akarod az életet:

csak ne hazudj, bálványodat elérheted.

Rút szó, bár vádaskodástól tartózkodom.

XIV.

Rút szó, bár vádaskodástól tartózkodom.

Ha Párom vagy, őszinteségről álmodom.

Már nem várok hazudott hűséget Tőled.

Ígéreted egy bálvány láttán megdőlhet.

Ötven éves nők harmincasra hajtanak,

elérve tíz körömmel meg is tartanak.

Életeszme lett, "ősi jog" a titkos flört,

de tagadni kell, nehogy párod összetörd.

Igaz szóval nem akarsz bús lelket ölni,

de oly jó egy jó szomszéddal ágyba dőlni.

Tán megteheted, hogy magad mellé fektesd.

Halkul az idő és hív, halkul, hűl a szív,

hűl a hűség, lelkem még tisztességért vív.

Búsak a régi idők, marad a sebtest.

XV.

Mester-szonett

Búsak a régi idők, marad a sebtest.                     

Nem kell keresnem, magam vagyok a vesztes.              

Tiszta a lelkem, sziklaként áll a szavam.                

Angyalaim csaptak be rútul, ravaszan.                   

Hittem ostobán, vakon anyámnak, s nőknek.               

Halk sóhajom súgja őket esendőknek.                     

Bíztam álnok szavakban rendíthetetlen.                  

Csalódott lelkem már eltemethetetlen.                     

Életem elszáll, bús füst leszek magam is.

Vakhitemmel visszaélt sok gonosz, hamis.

Csak magam leheltem ki forró ózonom.

Szerelem illata nem szállt a tüdőmbe.                    

Hűtlenség, hazugság hasít, vág velőmbe                

rút szó, bár vádaskodástól tartózkodom.                 

Öt éves voltam, folyékonyan olvastam. Anyám szorgalomra, igazmondásra tanított. Jártam a paphoz latint tanulni, a szüleim papnak szántak.

A pap otthonra szavak tanulását adta feladatnak. Öt szóról indultunk, végül napi ötven szónál kimerült a kapacitásom. A pap mindig „barackot” nyomott a fejemre, ha nem tudtam egy szót.

Közben iskolás lettem. A tanítóm szerint játszva tanultam. Közben eltelt két tanév. A latin- könyv vége felé jártunk. A szavakat visszamenőleg is meg kellett tanulnom. Nem bírtam tovább. A „barackok” miatt állandóan göbök voltak a fejemen. Megutáltam a tanulást. Anyámék megengedték, hogy abbahagyjam a latin tanulást.

Kapóra jött, hogy közeledett karácsony. Már az is nagy öröm volt, hogy megszabadultam a fájdalmas barackoktól. A karácsony mindig nagy ünnep volt. Anyám mondogatta:

- Írjál levelet, mit szeretnél kapni? A Jézuska eljön ért, és ha jó gyerek voltál, teljesíti a kívánságaidat.

Szót fogadtam. Ahogy teltek a napok, nőtt az izgalom, a vágyakozás és a remény: pár nap, és eljön a Jézuska! Biztos voltam benne, tavaly is így történt.

Megtanítottak rá, hogy karácsony ünnepe csodálatos. Az emberek jók és szeretik egymást. Anyám és a pap elmondták, hogy Jézust keresztre feszítették, magára vette a világ bűneit, de feltámadt, és örökké él. Tudtam, hogy van az eredendő bűn, mert Éva evett a tiltott gyümölcsből. Tudtam, hogy én is bűnös vagyok, mert napi ötven szónál nem tudtam többet megtanulni. Nagyon szerettem a kockacukrot. Mindig loptam belőle pár szemet, de anyámnak tagadtam. Anyám tiltotta, de mindig visszaestem. Meggyóntam a papnak a lopást is, a hazugságot is. Imát mondatott velem, és feloldozott.

Egyszer anyám rám dörrent:

- Megint loptál!

- Nem, anya! – tiltakoztam. Féltem, többször veréssel fenyegetett.

Anyám „megelégelte” az eredménytelen nevelést. Egy vékony, hajlékony vesszővel elkezdett verni. A lábszáram fedetlen volt, anyám vert, és kiabált:

- Megmondtam, hogy ne lopj? Nem akarok tolvajt nevelni!

Lábszáraimon szaporodtak és vastagodtak a hurkák, sebeimből folyt a vér. A verés nem enyhült, anyám folyamatosan vert és ismételgette a kérdést:

- Lopsz még? Belehalok a szégyenbe! Becstelen, hazug tolvaj vagy!

Éreztem, a gyomrom összerándul, émelyeg, a testem remeg, a térdem berogyott, a nadrágom megtelt „meleg vízzel”. Térden kuporogtam a konyha kövén. Kezeimet összekulcsolva magamban, szótlanul, csak belülről, mondtam az Üdvözlégy Máriát. Közben a vesszőcsapásoktól a hátamon sorjázott a bőr.

Nekem sokkal könnyebb volt. Jézusnak a háta volt ruhátlan, és őt kikötözve, ólmos korbáccsal verték. Nekem csak a lábszáraimon patakzott a vér. De én bűnös vagyok, mert nem tudom a szavakat, és tolvaj vagyok. Jézus pedig bűntelenül szenvedett, és mégis elvitte a leveleimet. Ajándokokat kapok Tőle.

Anyám tajtékzott, de kifulladhatott, abbahagyta a „nevelést”. Jó munkát végzett. Nem nyúltam többé a kockacukorhoz.

Ettől a naptól kezdve nem írtam több levelet a Jézuskának. Ma már tudom, hogy Isten és Jézus neve mellé nem illik kicsinyítő képzőt tenni. Pedig Jézust mindenki Jézuskának nevezte a környezetemben.

Jézus csak a jó gyerekeknek, az igazaknak visz ajándékot. Nekem nem jár. Mégis, micsoda meglepetés! Elérkezett a nap, az új karácsony, és mint eddig, anyám most is szólt:

- Kisfiam, mindjárt itt lesz a Jézuska. Gyere, lépjünk be a kamrába! A Jézuskát angyalok kísérik, és csengettyűvel jelzik az érkezését. Ilyenkor nem szabad zavarni.

Bementünk a kamrába. Anyám résnyire nyitva hagyta az ajtót, de kezével fogta a kilincset, nem láthattam ki. A szívem a padlótól a mennyezetig ugrált, a tüdőm zihált, nem mertem megszólalni. Én bűnös vagyok, tolvaj, és hazug. Olyan, mint a lator, akit Jézus balján feszítettek keresztre. Az anyám szégyene vagyok, és buta is. Hiába volt kitűnő a bizonyítványom, ha a latin szavakat nem tudtam rendesen megtanulni.

Önmarcangoló gondolataimat a csengettyű fenséges hangja vágta ketté. Gondolataim egyik fele „bennszakadt”, mint a walesi bárdé, másik fele már indult a máglya felé: az ajtó nyílásán fényeket láttam imbolyogni, de a csengettyű hangján kívül még egy pisszenést se hallottam. Vagy mégis? Nem voltam benne biztos: mintha kikelt volna valami nagyon halk nesz. Egy súrlódáshoz hasonlítható sejtelem érintette meg a fülemet. Aztán teljes csend lett.

- Hát ti merre vagytok? – ismertem fel apám nyugodt hangját.

- Gyertek elő! Hát nem is veszitek észre, hogy itt járt a Jézuska?

Anyám nevetve kilépett a kamrából. Fogta a kezem, vitt magával a nagyszobába. Felgyújtotta a villanyt, és ott állt a csoda. Csaknem a mennyezetig érő karácsonyfa, díszesen, tele szaloncukorral, aranyszínben csillogó dióval, selyemszalagokkal, és felsorolhatatlan figurákkal. A fa alatt három csomag. Mind fénylő papírral volt körbevonva, és masnis szalaggal átkötve. Csak a kibontásnál tudtuk meg, hogy melyik csomagot ki kapta.

A boldogság határtalan volt. Átöleltük, megcsókoltuk egymást, boldog karácsonyi ünnepeket kívántunk egymásnak. Sírni kezdtem. Sírtam, mert boldog voltam, hogy én is megkaptam az ajándékokat. Sírtam szégyenemben is, mert éreztem: aki torkos, hazug és tolvaj, az nem érdemel ajándékokat. Isten Ádámot és Évát is kiűzte a Paradicsomból, és az emberek azóta szenvednek, boldogtalanok. De itt van a megváltás és a megbocsátás! Én, a bűnös is megkaptam az ajándékokat!

Elhangzott egy-egy szülői intelem is:

- Látod, kisfiam, – mondta anyám – jónak kell lenned, hogy a Jézuska jövőre is eljöjjön a leveleidért, és kaphassál te is ajándékokat!

- Anya, én megígérem, én nagyon jó leszek! – hálálkodtam és fogadkoztam. Csak annyit mondjatok meg apuval, hogy egy pillanat alatt hogyan tudta behozni a Jézuska a karácsonyfát? Hogy lehet az, hogy semmit nem vettünk észre? És hogyan csinálja, hiszen olyan nagyon sok helyre kell neki menni?

Anyám lelkesen magyarázta:

- A kulcslyukon, kisfiam. A Jézuska bármit megtehet, Ő előtte semmi nem lehet akadály.

Ez annyira meggyőző magyarázat volt! A Jézuska bármit megtehet, előtte nem lehet akadály, és Ő mindent tud! Igen, csakis így lehet!

A következő évben megszületett a húgom. Minden évben karácsony. Gyönyörű, felejthetetlen karácsony. Amint nőtt a húgom, és „megértette a tanítást”, ő is átélte minden évben a karácsonyi csodát.

Tíz éves lettem, a húgom öt. Egyszer anyám megszólalt:

- Gyerekek, figyeljetek ide! Elég nagyok vagytok már ahhoz, hogy felnőttként beszéljek veletek! Karácsony van. Ma délután közösen fogjuk feldíszíteni a karácsonyfát. 

A húgom rám nézett, én anyámra. A torkom összeszorult, teljesen úgy éreztem mindent, mint amikor vert a vesszővel. Remegett a lábam, hányingerem volt, émelygett a gyomrom. Most nem csuklottam össze, nem fájt a lábam és a hátam, nem folyt a vérem, még a nadrágomat se öntötte el a forró víz. Ledermedtem. A szemem értetlenül tágra nyílt, és valahonnan ismét vártam volna a csodát. Egy hangot, egy csengettyűszót, amelyik bekiabál, belezeng a megfagyott levegőbe, hogy nem igaz, ebből egy szó sem igaz, csak vicc az egész! De sírt a csend, és a csendben a lelkem.

Valahogy összeszedtem magam, és hegytetőről leomolva patakzott belőlem a kérdések zuhataga:

- Anyu! Akkor hazugság az, hogy Jézus a kulcslyukon hozta be a karácsonyfát? Hazugság, hogy eljött a leveleimért?

Anyám szája szólásra nyílt, de mérhetetlen düh szállt meg, nem engedtem szóhoz jutni, egyre hangosabban, szinte már ordítva folytattam:

- Akkor te is hazug vagy és becstelen, becsaptál! Engem félig halálra vertél öt-hat szem kockacukor miatt! Butának néztél, kihasználtad, hogy mérhetetlenül szerettelek, elhitetted velem azt, ami lehetetlen. Miért tetted?

Anyám nem tudott megszólalni. Apám is jelen volt. Látta, hogy nagy baj van.

- Kisfiam! – szólt, és felém fordult. Nem hazugság ez. Igaz, hogy van benne egy kis mese a gyerekeknek azért, hogy érdekesebb, ünnepélyesebb, izgalmasabb legyen a karácsony. Tudod, úgy van ez, hogy Isten és Jézus tényleg bármit megtehet. Isten adja a felnőtteknek az erőt a munkához, és az egészséget, hogy tudjanak dolgozni, pénzt keresni, és az ünnepre ajándékokat venni.

- Már nem érdekel, hogy mit mondotok – szóltam halkan, nagyon mély fájdalommal. Csak annyit tudok, hogy becsaptatok. Éveken át bolondot csináltatok belőlem, hazudtatok nekem, közben pont engem vert anyám össze, engem nevezett becstelennek, mert nem ismertem el, hogy kockacukrot loptam. Véresre vert, pedig azt mondtátok, okos gyerek vagyok. Megértettem volna, amit most elmondtatok. Most csak annyit tudok, hogy ti vagytok a hazugok. Ebben az életben senkinek nem hiszek többé. Istennek sem, Jézusnak sem, mert Ők mindent tudnak, és nem szóltak nekem, hogy ti becsaptok engem.

Ennyire naiv voltam.

Az is maradtam, egész életemen át. A naivitásomat mindenki kihasználta.

Még élek. Várom a karácsonyt. Várom a csodát. Nem karácsonyfát, és nem ajándékokat várok. Ezek engem már nem boldoggá, hanem boldogtalanabbá tesznek.

Van néhány szereplője az életemnek, akikről nem írhatok. Nem írhatom le, hogy milyen bánásmódban részesítettek, illetve hogyan csaptak be. Ide tartoznak: a sok főnököm közül ketten, az első menyasszonyom, az első feleségem, a második feleségem, újra az első feleségem, akivel később ismételten összeházasodtam, de hetven évesen elhagytam az otthonom. Nem írhatok az új párkapcsolatomról.

Nem írhatok a hitről. Pedig alapvetően erről kellene írni. Főleg most, karácsony közeledtével. Advent, a várakozás időszakában. Életem egyetlen epizódjának a leírásához sem lenne elég az engedélyezett tízezer leütés.

Nem érzem magam szerencsétlennek. Kérem, senki ne vegye dicsekvésnek. Csak szeretném leírni, hogy mit kaptam az élettől, akinek így jobban tetszik, Istentől:

Van öt egészséges gyermekem és négy unokám. Okosak, tisztességesek, iskolázottak. Koromnak megfelelően én is egészségesnek mondhatom magam. Engem és a családtagjaimat nem érte tragédia, katasztrófa. Biztos állásom és jövedelmem volt. A családom nem nélkülözött. Magas rangú elismerésekben részesültem. Munkahelyemről első számú vezetőként jöttem el nyugdíjba. Nyolc évig főiskolai docensként tanítottam. Tíz évig saját vállalkozásomat vezettem. Megjelent egy könyvem. 17 éve nyugdíjas vagyok. A régi munkatársaim még „főnöknek” szólítanak, pedig tegező viszonyban vagyunk.

Mindezekért köszönet, köszönet!

Mit tagadott meg tőlem a sors? Azt, amire a legnagyobb szükségem lehetett volna – bizonyára: a hitet – Istenben – és az arra méltó emberekben. Egy hűséges és őszinte társat, aki nem hazudik, nem vezet félre, nem csap be, hanem ellenkezőleg: kitárja előttem a szívét, a lelkét. Ez egyenesen elvárás lett volna, és lenne ma is, mert tőlem ezt kapták. Igen, egyenes, őszinte voltam minden embertársamhoz, beleértve a szeretteimet a kiválasztottakat is: a menyasszonyomat, az első és a második feleségemet, és a páromat.  Rajtuk kívül ugyanígy viselkedtem a főnökeimmel, a beosztott munkatársaimmal, rokonaimmal, ismerőseimmel.

Sorsomat vállalom és viselem. Nyitott vagyok az emberek felé. Akkor is, ha hazudnak nekem.

A szívem és a lelkem telve van szeretettel, de nem vagyok balek.

Csak a boldogság fogalmát nem magyarázta el nekem az élet. Voltak boldog pillanataim: megszülettek a gyermekeim, az unokáim. Együtt ünnepeltünk. Látszólag boldogok is voltunk.

Nem vádolok senkit. Sem Istent, sem embert.

Mindent odaadtam volna egy hűséges, őszinte társért. Sajnos, megcsaltak, becsaptak, hazudoztak nekem. Pedig tudták, hogy rájövök.

Kész vagyok, az élet mögöttem áll. Várom az ítéletet. Istenét, emberét.

Várom – még mindig várom – becsapott, megalázott lélekkel a szeretet, az öröm, a boldogság, vagyis karácsony ünnepét. Tudom, hogy hit és őszinteség nélkül ez számomra már csak illúzió.

Mátészalka, 2013. november 2.

Dr. Sőreg István

Az adó és a jogállam (1_rész)

Tíz évig működő vállalkozásomat saját elhatározás alapján végelszámolással megszüntettem. Tíz év alatt sem adóhátralékom, sem fizetési késedelmem nem volt. A végelszámolás során felmerült adókat az adóhatóság azonnali beszedési megbízásokkal folyamatosan lehívta a bankszámlánkról, így az önkéntes befizetés lehetősége fel sem merült. Volt, amikor egy forint kamat keletkezett a számlán. Ezt az egy forintot (330 Ft átutalási díj ellenében) akkor hívta le az Apeh, amikor a huszonkettő- (vagy harmincnyolc?) milliárd forintot csaló (sikkasztó?) bűnelkövetőt előzetes letartóztatásból szabadlábra helyezték. (K. A. ügye.)
Az Apeh ügyintézői valamennyien egyetértőek, udvariasak, segítőkészek voltak.

Én magam - jogtisztelő és jogkövető polgárként - azon tűnődöm, hogy talán elrontottam valahol?
A rendszerváltó, a jogalkotó, a politikai, a gazdasági, a kormányzati és a szakmai erőknek és szerveknek hogyan köszönhetném meg ezt a látványos, hatékony, egyértelműen és folyamatosan ígért és biztosított segítséget, támogatást, hiszen mikrocégem volt. Ja, és a bűnelkövetőkkel szembeni kérlelhetetlen, következetes állami fellépésről sem szabad megfeledkeznem. Igen, köszönettel tartozom. Megérttették velem, hogy a jelen biztosan nem, a jövő pedig nagy valószínűséggel nem az enyém.

Az adó és a jogállam (2. rész)

Bántó szándék nélkül - okulásként - írom és mondom is gyakran, hogy az APEH milliárdokba kerülő számítógépeivel, és állítólag gyakran lefagyó, lassú, elérhetetlen, letölthetetlen adatbázisaival és programjaival együtt - úgy enyhén szólva - nem egy Pataki (Károly). Sajnos, nem tudom, él-e még Pataki úr? Kiváló fejszámoló művész (volt?), 8 jegyű számokat 8 jegyű számokkal forgatott fejben minden alapműveletben. Soha nem tévedett! Az APEH-nél viszont előfordulhat az ilyesmi...

Végelszámolás alatt álló mikrocégem bankszámlájáról incasso-val és egyszuszra (in)kaszáltak egy kis fölösleget (is). Tehát tévedésből 277000 forinttal többet, mint ami járt volna. Persze, szóvátettem (hol személyesen, 110 km-t utazva, hol telefonon: csilingelés, für Elise variációi, foglalt, megszakadt, ebédel, most ment el, stb. ahogy lenni szokott). Az APEH azonnal elismerte a tévedést. Az ügyintézők kivétel nélkül valamennyien udvariasak, segítőkészek voltak (mint eme blog 1. részében is írtam). Így nem csoda, hogy egy szép napon ezt az összeget visszautalták a bankszámlánkra. Felvenni azonban nem tudtuk a pénzt, mert valahonnan a pokolból ugyanezen a napon (ismét) előbújt egy kisördög, és kétszeri nekiveselkedéssel 190000 + 127000, összesen 317000 forintot visszainkasszált.

Az ügyintézők már megismertek, elismertek, támogattak. Vissza is utalták, de (persze?) csak az egyik tételt, 190000 Ft-ot. Ugye, már ismerős? Újra reklamáció, érdeklődés, telefon, stb. Szóval, hajtottam a 127000 Ft után. Csakhogy ezt már nem úszhattam meg olyan egyszerűen. Az összeget ugyanis már rákönyvelték a cég folyószámlájára, és onnan már csak túlfizetésre hivatkozva egy kedves kis nyomtatvány (8 oldal) kitöltésével lehet visszaigényelni.

De nincs vége! Ez a művelet annyira bonyolult lehet, hogy csak a központ, a főhatóság (Budapest, Budapest, de csodás...Te vagy nékünk a szívdobogás...) tudja elintézni. Szóval, várom a központ álláspontját, véleményét, intézkedését. Vajon mi lesz....?

Csak a tisztánlátás kedvéért. Cégünk a végelszámolást 2006. december 31-én határozta el. A cégbíróság 2007. márciusban mondta ki a cég megszűnését, és novemberben rendelte el a cég törlését a cégjegyzékből. Ma december 20-a van.
Én pedig hallgatom az ügyintézők biztatását, és a pénzem muzsikáját:

- Várj reám, s én megjövök, minden vészen át...
- Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon...

De még nem jön.

A bankszámla vezetése 4000 Fthó, egy év alatt 48000 Ft. Az el-, a ki-, az át-, a vissza-, az újrautalások díja legalább még ennyi. És az elv: én fizettem túl! Nem ők inkasszálták - még az egyforintokat is!? És kérjem, hogy ugyan, szíveskedjenek már elnézőek lenni, mert én nem tudok számolni ezzel a rozoga eszemmel...

Az APEH egy végrehajtó szerv. A jogállam egyik szerve. Központi direktívákat hajt végre. És nagyon takarékos, következetes. Amint ezt eme blog 1. részében is írtam, tőlünk az egy (a forgalomból kivonásra kerülő egyetlenegy ) szerencsétlen forintot is elvitték. A jogállam pedig ügyefogyott gyermekként tiki-takizik a pénzemmel, kotorászik a zsebemben. Többszörösen éspersze elegánsan téved, tévedhet, mert nem csupán a kérlelhetetlen adókat, költségeket kell fizetnem, hanem a hatóság(ok) tévedéseit is.

A hatalom üzenete ez kérem!

De az üzenetet az olvasónak kell megfejtenie...

Az adó és a jogállam (3. rész.)

Nem tekintem "életcélnak" adózási élményeimet leírni, csupán pár apró sztorit jegyzek le, talán csak azért, hogy e tények "átélése" után most ellazíthassak egy kicsit. Persze, előfordulhat, hogy mások is (lehetséges, hogy nagy számban?) hasonló élményekkel tesztelték már igazságérzetüket, idegrendszerüket. Vagyis találkozhatunk is "...mi, elnyomottak, összetörtek...", együtt vágtathatunk az eszme barikádjain keletről nyugatra (mint honfoglaláskor Árpáddal az európaiak ellen), nyugatról keletre (Hitlerrel az oroszok ellen), helyből észak felé (az oroszokkal a csehek, szlovákok ellen), kishíján majdnem elmentünk délre is (Amerikával a szerbek ellen), hogy a rendszerváltáskor viszatérjünk nyugtalanságunk helyére, ide, az Unióba.

Mivel ezer éve mi vagyunk a tiki-taki (két golyó, egy jobb és egy bal), amelyet a keletiek és a nyugatiak lökdösnek egy tili-toli pályán, már énekelhetjük is: "Bárcsak én is elindulhatnék már...". Igen. Mindig nyugtalanok vagyunk. "De hova, de hova, de hova, de hova megyek..." - kérdezhetnénk önmagunktól. Vagy hova jutunk? Hova jutottunk?

Én, kedves barátom ökörhajcsárként kezdtem Paládicspusztán, akkor két pár cipőm volt, most meg már három. Igaz, ha nem számítógépet veszek, hanem cipőt, akkor persze több lenne.

De kérem, valaki szóljon rám, hogy az adóval kezdtem. Akkor most hova megyünk? Mit akarok? Kedves olvasó (ha van ilyen)! Elnézést, de ez a politikai (ezredéves) zűr-zavar már engem is összekavar. Pedig elég következetes szoktam lenni.

Megígérem! Leírom azt a kis jelentéktelen adósztorit, ne maradjak vele adós. De belémhasított a felismerés is. Én nem vagyok adós. Nincs tartozásom. Nem vagyok adózó sem. Már nincs adóköteles jövedelmem. De ki tudja, meddig? Hallotta már valaki, hogy a nyugdíjakat is meg akarják adóztatni? Na, lesz még miről írni...

Akkor lássuk a sztorit. Kaptam egyszer egy tértivevényes idézést az adóhatóságtól. Meg kellett jelennem. Fogalmam sem volt, hogy miért? A könyvelőnk sem tudta. Nem izgultam. Mindig, mindent befizettem, amit kellett. Bevallottam, amit be kellett. Kocsiba ültem, a hatóság oda-vissza 110 km-re van tőlünk. Lemondtam a betervezett programokat, stb. Megérkeztem. A biztonsági őr ellenőriz, van-e fegyverem, esernyőm, base-boll ütőm, stb. Sorszámot kapok. Szóval, szabályosan, hivatalosan mennek a dolgok. Feladatára maximálisan koncentráló fiatal hölgy fogad.

- Van itt egy kis probléma. Tessék megnézni, itt, ennél a tételnél egyszázharminc forint helyett egyszázhatvanat kellett volna beírni. Én nem javíthatom ki, mert száz forinton felül van az összeg. Tudom, hogy kellemetlen harminc forint eltérés miatt beutazni, egy napot eltölteni, várakozni, amíg sorrakerül, de nem tehetek róla. Ugye, nem haragszik?

Írjam tovább? Nem haragszom rá. Reá nem. Ő ugyanis tudja, és megérti, hogy kellemetlen. De mit tud az, aki így rendelkezik?
Emlékszem, amikor kitalálták, hogy birkát kell tenyészteni, mert nálunk a juhállomány nem éri el az Unió által engedélyezett keretet, akkor hajléktalan, munkanélküli, a régi rendszerben ref (a fiatalok kedvéért: rendőrhatósági felügyelet) alatt állók ellen folyt büntetőeljárás, mert két-három millió forint támogatást vettek fel jogtalanul. A kifizetés úgy ment, hogy az igénylő megjelent a kijelölt hivatalban, kijelentette, hogy birkát akar tenyészteni, aláírt egy nyilatkozatot, és felvehette a támogatást. A város kocsmáinak megugrott a forgalma, a támogatottat minden hajnalban hazatámogatták. Két hónapig. Utána a kórházban kötött ki. Mehetett, akkor még nem volt vizitdíj. A gyógyszert viszont már nem tudta kiváltani, mert elfogyott a támogatás. A három millióból még egy húsvéti bárány sem került ki, nem egy uniós, szabványos birkanyáj.

Az érintett hatóságok valószínűleg mindkét sztorit ellátnák kellő magyarázattal, én azonban nem fárasztom tovább sem magam, sem az olvasót, sem a hatóságokat. Nekem - ebből - ennyi elég volt. A honlapjaimon ezt a sztorit eddig 20 000 ember olvasta. Ne maradjon ki a Poet Olvasótábora sem...     

Szereplők: 

Anna, a ház úrnője;
Ágnes, az államtitkár felesége;
Gedeon, nőgyógyász, orvos-professzor; 

(A szerző megjegyzése: Csak a történet, a sztori leírására vállalkoztam, a színpadi változat megalkotása nem az én tisztem.) 

A ház úrnője – Anna – izgalommal várta a vendégeket, akik hivatali pontossággal gyülekeztek. Igyekeztek, hiszen éppen Anna névnapját ünnepelték. Anna magára öltötte legszebb ruháját, bár a terítés irányítása miatt még csipkékkel díszített hófehér köténykéjét nyakába akasztotta. A dohányszínű, sima vonalú, viselőjének alakját hűen követő estélyi fölött a nem odaillő fehér kötény tiszteletet parancsolóan megnövelte Anna tekintélyét. Senki sem hitte, hogy ő a konyhai személyzethez tartozna.  A vendégek – egy kivételével – már megérkeztek, de a késésben lévő, érett asszonyi szépségéről híres Ágnes, az államtitkár felesége nélkül nem akarták a partit megkezdeni. Az államtitkár úr próbálta is a késés miatt a nejét kimenteni mondván, hogy felesége hamarabb elindult, mint ő, mert valamilyen egészségügyi kellemetlenség miatt előbb orvoshoz ment. Anna nem akarta, hogy a várakozás kínos csendben, sóhajtások és óra nézegetések közepette teljen el, ezért a jelenlévő, közismert orvos-professzort, a család barátját – Gedeont – huncut mosollyal megkérte, hogy meséljen valami érdekes történetet, amit átélt a praxisa alatt. A professzor ugyanis nőgyógyász volt. Gedeon előbb tiltakozni próbált az orvosi titokra hivatkozva, de Anna lehengerelte őt mondván, hogy ne mondjon nevet, csak magát a történetet. Gedeon nem akarta mereven visszautasítani Anna kérését, közben a vendégek is egyre csak biztatták: - Halljuk, halljuk, professzor úr! Gedeon gondolkozott néhány pillanatig, és elkezdett mesélni:

-  Eszembe jutott egy nagyon régi történet. Az egyetem elvégzése után, amint a kötelező gyakorlati időt letöltöttem, apám berendezett nekem egy nőgyógyászati magánrendelőt a lakásunk földszintjén. Elég sok helyi lapban hirdettük a praxis megkezdését, így nem csodálkoztam azon, hogy már a legelső rendelési napon is bőven voltak pácienseim. Az asszisztensnőm behívta az elsőt. Egy rendkívül csinos fiatal nő jött be hatalmas energiával, és bőbeszédűen beszélt valamilyen problémájáról, amit nem igazán értettem meg. A lényege az volt, hogy ha a lábával lép, akkor hol a hasában, hol combtőben nagyon erős hasogató, szúró fájdalmat érez. Ha megáll, tovább szúródik, de enyhébben, és ha ismét lép, akkor újból hasogat. A rendelőmben lépegetve, sikongva meg is próbálta ezt bemutatni. Én értetlenül álltam, ő pedig állandóan ismételgette, hogy alaposan vizsgáljam őt meg. Mire megpróbáltam rendezni a gondolataimat, már anyaszült meztelenre vetkőzve ott feküdt a vizsgálati asztalon. Diszkréten, óvatosan megvizsgáltam, de semmilyen elváltozást, rendellenességet nem találtam. A hölgy csak hajtogatta, hogy csak alaposan vizsgáljam őt, mert segítenem kell rajta. Megvizsgáltam ismételten, de semmi. Egyszer megszólalt a hölgy, és  elmondta, hogy látja, rengetegen várakoznak, biztosan nincs elég időm és türelmem az alapos vizsgálatra. Felajánlotta, hogy ő nagyon szívesen visszajön a rendelési idő végén, és akkor nyugodtabb körülmények között megvizsgálhatom. Egész nap törtem a fejem, hogy mi lehet az oka a hölgy által panaszolt jelenségnek, de még csak sejtésem se volt. Amikor elfogytak a páciensek, elengedtem asszisztensnőmet is, egyedül maradtam a rendelőben. Szakirodalmat olvasgattam, amikor kopogtak, de nem is érkeztem kiszólni, már nyílt is az ajtó. Hát persze, a reggeli első páciensem jött vissza teljesen más öltözékben. Egy halványkék, mélyen kivágott, alul egészen bő, térdig sem érő lenge ruha volt rajta. Miközben elhadarta, hogy mennyi dolga volt egész nap, levetkőzött, egészen közel jött hozzám. Jobb kezét a vállamra tette. Arca közel volt az enyémhez, már éreztem bőrének illatát és leheletének melegét. Halkan, nagyon halkan súgta: - Doktor úr! Nagyon alaposan vizsgáljon meg. Mindenütt, ahányszor csak szükségesnek érzi!Mélyen, sokáig, mosolyogva a szemembe nézett, majd lassan, kecses mozdulatokkal felfeküdt a kezelőasztalra. Gyönyörű teste szinte csillogott az erős lámpafényben.  Mindkét szemét becsukta, és várt…Várta az alapos és tetszésem szerint megismételhető vizsgálatot. Hát, ez volt az én első páciensem. Gedeon elhallgatott. Többen izgatottan sürgették: - Professzor úr! Tovább, tovább, a lényeget, a részleteket! Mi történt? Gedeon nem érkezett még megszólalni sem, amikor kopogás nélkül tágra nyílt az ajtó, és bő, halványkék átlátszó ruhájában beviharzott a késésben lévő Ágnes, az államtitkár felesége. 

-   Jaj, Anna, légy elnéző kérlek, teljesen fel vagyok zaklatva. Képzeld, rosszul voltam, Gedeonnak is mondtam, hogy előbb elmegyek orvoshoz, de ez egyszerűen borzasztó! Felháborító! Már reggel ott voltam az orvosnál, de nem talált semmit! Meg se vizsgált rendesen, csak olyan ímmel-ámmal mímelt valamit. Mondtam is neki, hogy engem ezzel nem intéz el, én visszajövök a rendelés végén, és engem vizsgáljon meg, de rendesen, és alaposan! Hát most meg vizsgált már vagy két óra hosszáig, de minek? Most is azt mondta, hogy semmi bajom.

-   Óh, kedvesem – nyugtatta Anna – ne is gondolj rá! Gyere, bemutatlak a vendégeinknek! Anna sorban, egymás után mutatta be Ágnest a vendégeknek. Mindig elhangzottak a szokásos udvariassági formulák: kézcsókom, örvendek a szerencsémnek, stb. Amikor Gedeonhoz értek, Ágnes felkiáltott: 

-    Ne, Anna, ne is fáradj kérlek, a profot már ismerem! Ágnes kezet nyújtott Gedeonnak, aki zavarában olyasmit motyogott, hogy restelli magát, de ő nem emlékszik, hogy találkoztak volna már. Ágnes ajkairól elindult a szóáradat:

-   Na, ne szerénykedjen, profom, emlékeznie kell! Ilyen találkozást, mint a mienk volt, nem felejt csak úgy el az ember! Igaz, amikor találkoztunk, még csak dokikám volt, de hát én voltam magának az első paciense! 

Mátészalka, 2010. október 18. 

(A történetet gyermekkoromban hallottam, most emlékezet alapján írtam le.) 

Dr. Sőreg István 

 Elmúlt már éjfél. Nem elseje, másodika van. Már pihentek egyet a csaposok, a pincérek, az önfeledten, „boldogan” szórakozó emberek. Elhangzottak a  gazdagságot, békét, nyugalmat, boldogságot, egészséget, sok szerencsét kívánó köszöntések, üdvözlések. Élőszóban egymást átölelve, megcsókolva, vagy a technika száz csodáján keresztül ismét alkalom volt „egy estényi vagy éjszakányi” szeretetre. Alig pár nappal korábban a karácsonyi ünnepek során is a szeretet melege járhatta át szívünket, lelkünket. Számomra mégis oly nyugtalan az élet. Tudom, nem vagyok jobb ember, mint mások. Talán ez is nyugtalanít. Lehet, hogy nincs bennem elég hit, önfegyelem. Ady Endre saját korának is, az utókornak is így vallott erről: „Hiszek hitetlenül Istenben”.     Most én is vallok, és imádkozom. Uram és Teremtőm! Láttad és hallottad a vígasságot. Ugye, most jók az emberek? Kimentették a bányászokat, nem bombázzák már Szerbiát. A szuperszonikus gépek leszállópályára állnak, és nem veszik célba a toronyházakat. Ugye, már jók az emberek? Gyűjtünk és adunk a hajléktalanoknak, akik ruháikat nem merik levetni, mert ellopják tőlük társaik. Orvosaink szuper műszerekkel műtik a rákos betegeket. Ha látják, hogy csak „visszavarrni” lehet, mert élete már a Te kezedben van – ugye visszaadják a százötvenezer forint hálapénzt? Láttad Uram, hősiesen védekeztünk az árvizek során is. Te, onnan a magasból biztosan látod azt is, hogy ha ma hét millió forint egy kétszobás lakás, akkor tíz éve miért kerültek ezek tizenöt millióba? És látod útjainkat, rajtuk a sok ezer balesetet. Ugye, Te is tudod, hogy ma százszor többet kell fizetnünk egy kilométernyi út megépítéséért, mint amennyibe kerül? Tudom, ezek csak élettelen dolgok: anyag, pénz, kincs, szót sem érdemelnek. Vannak azonban ezen a világon más bajok is. A beduin élve nyúzza a tevét, hogy annak bőre puhán maradjon, és így kap érte többet, vagy szeretett kedvesének így járhat kedvébe. Az állat  kínján, gyötrelmén csak mérföldekre elhallatszó üvöltése segít, amíg kiszenved az ártatlan, jámbor pára. Uram! Adj érző szívet a beduinnak, hogy legyen benne szánalom a szenvedő állat iránt. Add, hogy a beduin nője ne vegye magára boldogsággal telve ezt a mérhetetlen szenvedésből jövő bundát. Még látom az embert a földön, még hallom a lélegzetét, mellén az atléta még ütemre föl és le jár, hullámzik keble, de útja már Feléd vezet. Fejére baltával mérték a csapást. Fogadd őt magadhoz Uram.Még hallom az erdei gyepről a sikolyt. Egy tizenöt éves lányt hat legény erőszakolt meg. Uram, engedd meg ennek a lánynak, hogy nőként megismerhesse még az emberek számára általad ajándékba adott igaz szerelmet, és boldog anyává váljon.Bélát is megölte az adósa, amiért támogatta, segítette, ha pénzhiánya volt.                  Könyörülj Uram rajtam is. Én ebbe a világba születtem. Nem én nyúzom a tevét, nem én erőszakoskodom, nem én gyilkolok. Mégis én élem át a lányok sikolyát. A tevék vérhörgő halálos üvöltése az én fülemben zúg álmatlan éjszakákon, és – ha alszom sem tudok álmodni zöld ligeten átfutó patak csobogásáról. Nem én szítom a háborúkat, mégis felém rohannak kéz és láb nélkül a halottak, a buldózerek a lelkemet töltik meg velük. Könyörülj rajtam Uram! Adj nekem békét és nyugalmat. Szívemből és lelkemből engedd át a halottakat papjaid temetőibe. Engedd meg, hogy a gyászolók könnye és siralma ne az én völgyemben gyűljön össze, hanem a háborút elrendelők vezessék a halottakat és gyászolóikat feltámadásra és örök életre Eléd.Uram! Annyit engedj meg még nekem, hogy lehessen mosoly az arcomon, tudjak még nevetni, legyenek szépek az álmaim és tudjak szeretni. Úgy, pontosan úgy tudjak szeretni, mint akkor, amikor Te életet ajándékoztál nekem. Úgy legyen, Uram, és akkor még én is boldog lehetek.